Kusturica és Putyin beszélgetnek az orosz elnök hírhedt ovális asztalánál. A rendező épp azt ecseteli, hogy micsoda monumentális „triptichont” tervez Gogol, Tolsztoj és Dosztojevszkij írásaiból, ezen kívül a három alkotáson kívül pedig készít még egy utolsó filmet egy kortárs orosz író regénye nyomán, és lezárja életművét. Ekkor betör a terembe valami szedett-vedett, vadállat módjára üvöltő banda, gépfegyverrel golyózáport zúdít a mennyezetbe, a hulló vakolat alatt az óriási asztalon belekezd a Boban Marković Orchestra, akiket egyenként levadász egy elszabadult medve, a következő filmkockában pedig azt látjuk nagytotálban, ahogyan összedől a Kreml. Nagyjából ez a szcenárió játszódott le a fejemben, amikor még csak a fotót láttam a rendező és az orosz elnök e heti beszélgetéséről. Ezen valójában is megtörtént a saját „forgatókönyvem” szerinti első, orosz írok műveire vonatkozó adaptációs rész. Ami a továbbiakat illeti, nem hiszem, hogy a rendező visszanyúlna harmincéves kultuszfilmjeihez, és leforgatna egy ilyen kusturicás jelenetet a Kremlben, már csak azért sem, mert nyíltan orosz- és Putyin-barát.
Ezt az egész körítést és Kusturica megítélését félretéve, egy évekkel ezelőtti filmes élmény meg egy azzal párhuzamba hozható aktualitás jutott eszembe. Bármilyen meglepő, egyetemistaként egyik szakkollégiumi óránkon egy éven át szerb filmeket néztünk Szegeden. Néhány ezredforduló utánit, de főleg nyolcvanas évekbeli jugoszláv és természetesen Kusturica-rendezéseket vetítettek nekünk, vajdasági hallgatóknak. Szinte kivétel nélkül akkor láttuk először ezeket az alkotásokat. Mindenkinek átjöttek a poénok, és volt számunkra valami különös rafinériája annak, amikor a kórtermekben dohányzó, káromkodó, majd ripityomra verő kocsmai jelenteket, ágakon lógó cigányzenekart és kalasnyikovropogtatás közepette mulatozó lakodalmas társaságokat láttunk. Olyan érzés volt, mintha egy kicsit ezek a mi mikroközösségünk történetébe ágyazott elemek lennének. Mi, akkori huszonévesek, a kilencvenes évek kezdetének szülöttei arra jutottunk, hogy hiába minden törekvés, tetszik vagy sem, a balkáni piszok a bőrünk alá tapadt, ezt örököltük, sőt már az anyaméhben eljutott hozzánk a káosz a háborúval szennyezett levegőben. Ez a meglátás még jobban erősödött, amikor már egy másik környezetben, magyarországi ismerősökkel vegyes társaságban néztünk újra egy-két filmet. Nekik nem jöttek át annyira a poénok, a hasonló jeleneteket nyers őrületnek tartották. Egy ilyen alkalommal láttuk először Kusturica 1995-ös Underground című filmjét, amely az akkori kritikák szerint hasonló fiaskónak számított, mint most a Putyinnal való kebelbarátsága. Mi persze nem olvastunk átfogó elemzéseket, csak elindítottuk a mozit. Az egyik utolsó jelenet végtelenül szomorú volt. Mielőtt felfedném az ominózus részt, egy hatalmas ívvel napjaink gigantikusra gerjesztett magyar filmvitájára kanyarodnék ki, amelynek eredménye megint csak az lett, hogy kétféle magyar létezik: vagy az, aki könnyes szemmel nézi végig az ominózus filmet, vagy az, aki még az azt játszó mozi elé is odaköp. Természetesen értelmes ember távol tartja magát az ilyen sarkalatos megközelítéstől, enélkül is el tudja helyezni magát. Így gondolkodom én is, viszont abban már nem vagyok biztos, hogy hová kellett volna helyeznem magam, amikor elszomorított az az 1992-ben játszódó Undergorund-jelenet, amelyben a jóhiszemű és félkegyelmű, évtizedek óta föld alatt élő mellékszereplő alagutakon keresztül Németországig bolyong, majd amikor kéri, hogy vigyék haza Jugoszláviába, azt válaszolják neki, hogy Jugoszlávia már nem létezik. Az egyedüli ártatlan, nacionalizmus nélkül hazáját szerető karakter teljesen összeomlik ettől. Miért fáj ez nekem, és kelt hiányérzetet valami, amiben sohasem éltem? Ez is olyan, mint a nyers balkániság iránt érzett szimpátia, örökölt, és elkerülhetetlenül beszívódott a bőr alá.
Nyitókép: Pixabay
