2024. április 27., szombat

Plakátmagány (Novoszibirszk, 1983)

Leengedte a függönyöket, kicsurgatott még egy csésze teát a szamovárból, aztán odaült a díványra az éppen csak langyos kályha mellé. Mostanában ide húzódott vissza esténként, itt próbált nyugalomra lelni, de most sehogy sem akart abbamaradni a zakatoló gondolatok morajlása, ráadásul napok óta a migrén is egyre erősebben kínozta. Bekapcsolta a televíziót, remélte, a pörgő képek elvonják a figyelmét önmagáról, de a képernyőn csak a hullámzó üresség sistergett újra meg újra, Nem tudta eldönteni, azt is lekapcsolták, vagy csak megint elfelejtette befizetni a számlákat. Amióta a férfi elhagyta, nehezen találta föl magát a hétköznapi teendők között, azelőtt mindig volt valaki, aki elintézte helyette ezeket a fölösleges bosszúságokat.

Tanulni, tanulni, tanulni, ezt sulykolták a fejébe, s miután felkarolták, évtizedeken át tanult, tanult, tanult, ameddig csak lehetett. Ám mi végre volt mindez, amikor most teljesen egyedül marad, itt, az isten háta mögött, még a fia sem fogja meglátogatni. Soha nem tudta meg, miért őt szemelték ki, de nem is volt ideje firtatni, minden nagyon hirtelen történt. Pártiskolába került, ahol Lenintől Sztálinig, Berijától Hruscsovig mindenkit kötelező volt elolvasni. Az egyik férje Kínába, később Kambodzsába kapott megbízatást, igaz, vele már évek óta megszakított minden kapcsolatot, de amíg tartott a lamúr, önszorgalomból az ottani szakirodalmat is áttanulmányozta.

Miután az egyik szomszédos kormányzóságban lázadás tört ki, egy tucatnyi árvát bíztak rá, akiket annyira megkedvelt, hogy a későbbi kapcsolatai révén mindegyiket elhelyezte valami biztos pozícióba. Azok voltak az igazán szép napok. Jovánkát, ezt a kedves, furcsa akcentussal gagyogó teremtést maga mellé is vette, szeretett volna utódot nevelni, de annyira mostohán bánt vele, hogy a lány végül vonat elé ugrott.

Kemény nőnek mondták, és az is volt kétségtelen. Próbálták eltaposni párszor, de újra és újra fölállt, nem engedhette meg magának, hogy megálljon. Azt mesélték, a beosztottjai rettegtek tőle a munkahelyén, ha végigment a folyosón, jobb volt az útjába nem kerülni, mert rögtön talált valami kivetnivalót, és addig szekírozott mindenkit, amíg be nem hódoltak teljesen. Az évek alatt aztán valami véglegesen kisiklott, egyre inkább a saját kénye-kedve szerint alkalmazta a tanultakat. Tanítani, tanítani, tanítani, ezt harsogta, de már nem vette észre, hogy tanítás helyett mindenkit csak kioktatott.

Aztán végül csak eljutott Szibériába. Mindig is azt tervezgette, az élete vége felé majd visszavonul ide, hogy nyugodtan megírja az emlékiratait, többször kérvényezte is a prekomandát, de mintha szándékosan packáztak volna vele, folyton csak délre helyezték. A remélt jutalom helyett azonban most büntetésből száműzték, anélkül hogy valaki is megkérdezte volna, ő mit szeretne. Megvonták tőle a juttatásokat, s miután a személyzet hűségesnek hitt tagjai is rájöttek, már nem kell tőle félni, otthagyták egy éjszaka alatt. Végre érezhette csontjaiban az igazi orosz telet, ugyanúgy, mint a lágerben, ahova a háború után került. Azt hitte, a legtöbb emberrel ellentétben szereti a hideget, mindig is élvezte, ahogy a csípős szél a szemébe fújja a végtelen fehérséget. De most nagyon hideg lett. Pedig épp pár napja döntötte el, hogy véget vet a fűtési szezonnak, úgy tűnt, vége lesz a télnek, de a csalóka tavasz becsapta rendesen, kissé meg is hűlt a visszatérő hidegben. A kályha pedig csak füstölt, s hiába élesztgette a parazsat, a nedves fa ezúttal semmi pénzért nem akart lángra kapni.

Nyitókép: Pixabay