A szerelem a legkülönbözőbb helyekre vezeti az embert. Előfordul, hogy ideig-óráig, esetleg egy életre olyan társ kerül mellénk, akinek származási helyéről megismerkedésünk pillanatáig még csak nem is hallottunk. Egyszer régen magam is hasonló helyzetbe kerültem. Mivel a kapcsolat komolynak ígérkezett, eljött az idő, amikor meg kellett ismerkedni a másik családjával, vagyis el kellett látogatni arra a bizonyos ismeretlen helyre. Emlékszem, amikor anno a szegedi buszállomáson jegyet váltottam, közben bizonytalanul mondtam ki a furcsa nevű települést, mivel volt egy olyan képtelen gondolatom, hogy talán a sofőr sem hallhatott még róla. Aztán következett a végtelennek tűnő buszozás, a zötykölődés közben azonban bőven volt időm átgondolni, melyek lennének azok a legfontosabb dolgok, amelyeket majd elmesélek ott magamról. Egy ismeretlen helyre tartok, ahol semmit sem tudnak rólam, a múltamról vagy az otthoni a környezetemről. Tehát tabula rasa, vagyis tiszta lapra íródhat fel történetem. Ez a terv azonban az érkezésem pillanatában megbukott. Alighogy bemutatkoztam, valakitől a következő hangzott el: „Már kérdezték a szomszédok, hogy mikor jön a jugó lány.” Kényszeredett mosolyt erőltettem az arcomra, közben meg terjengett bennem a düh, és csak az járt az eszemben, hogy még szinte meg sem szólaltam, de már le kell mosnom magamról valamit olyat, amihez közöm sincs. Függetlenül attól, hogy milyen minőségben rendelték hozzám a „jugó” jelzőt a kedves szomszédok.
Életemben nem vetették oda nekem, hogy szerb lennék, sőt soha senki sem kérdezte, hol tanultam meg ilyen jól magyarul. Lehet, hogy a véletlennek volt ez köszönhető, meg annak, hogy főleg értelmes társaságokban mozogtam. A magyarországi jugónosztalgiáról viszont annál többet meséltek a határ mentiek. Azt azonban, hogy valaha lejugóznak, sohasem gondoltam volna. És hogy ez éppen egy porszemnyi faluban történik majd a magyar pusztán, elég komikus így utólag. Az eset után sokáig a „jugó lány” jelentésének lehetséges megfejtésein gondolkodtam. Biztosan a magyar államszocializmus ideje alatt ezeknek a szomszédoknak is csöppent valami jó a svercárukból, vagy legalább a szabadság szele csapta meg őket délről, azért asszociálnak erre rajtam keresztül. Esetleg úgy tekintenek rám, mint valami lesajnált szegény lányra, aki a szétesett Jugoszlávia romjain nőtt fel, most meg balkánmagyarként betette a lábát az EU-ba? Sőt, egyenesen megvetette, hiszen valószínűleg házasodási szándékai vannak pont itt az ő szomszédságukban, és ők ezt nagyon nem nézik jó szemmel. Mi másra, természetesen az utóbbira esett válaszosom, mint lehetséges magyarázat a rám aggatott jelző kapcsán. Azért forrt bennem az indulat, hogy majd alkalomadtán kiigazítom ezeket az embereket. Hol van már Jugoszlávia, kérem szépen! Szerintük a „jugó” egy nemzet? Az ükszüleim is magyarok voltak, ők meg itt a vicces nevű településükön okoskodnak meg gúnyolódnak. Persze, könnyű a magasabb lóról leszólogatni.
Végül sohasem találkoztam velük. Az élet másképp alakult, nem lettünk szomszédok, még csak falubeliek sem. Ahogy az egykori szerelem, ők is távoli emlékké fakultak. Egy idő után mégis megenyhültek az irántuk táplált érzéseim, sőt már megkockáztatom, hogy nem is akartak sértőt mondani ezzel. A furcsa nevű, korábban ismeretlen települést nem felejtettem el, de utam legalább egy évtizedig nem vezetett még a közelébe sem. Aztán egy téves navigációnak köszönhetően újra feltűnt előttem a már ismerős helységnévtábla. „No, megérkezett a júgó lány” – nevettem magamban.
Nyitókép: Pixabay
