2024. április 14., vasárnap

Szorongató életbölcsességek

„Nem szabad a szomszédba áthajítani a követ!” – hangzott nagytatámtól az előrehozott megrovás abban a pillanatban, amikor kezemet gerelyhajító pózban hátravetettem, és a mellettünk lévő portára céloztam azzal a törmelékdarabbal, amelyet épp onnan dobtak át hozzánk. Záporoztak a hasonló figyelmeztetések gyermekkoromban, sokszor már akkor, mielőtt egyáltalán megszületett volna bennem a csínytevés szándéka. A viselkedési normák szigorú betartása mellett a nagytata folyamatosan hangsúlyozta, mennyire fontos megadni másoknak a tiszteletet, sőt szükség esetén még segítséget is kell nyújtani, bárkiről legyen szó.

Akkor is, „ha megdobnak kővel”, te ne azt dobd vissza, mert „a jó végül úgyis elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését”. Hogy mennyit hallottam nagyszüleimtől ezeket az akkor szentnek tűnő bölcsességeket, számát sem tudom. Már akkor kezdtem tapasztalni a gonoszság enyhébb formáit, ennek ellenére tényleg hittem, hogy felnőttként a világban majd bárhol élhetek békében, másokkal harmóniában, amennyiben én betartom a szabályokat.

A szüleimnek is megvoltak a maguk dogmái. Ezek inkább a sikeres iskolai előremenetelre és a szakmai boldogulásra vonatkoztak. „Ha tanulsz, egyetemre mész, az számítani fog”, „minden csak rajtad és a szorgalmadon múlik”. Az elvárt magatartási normákkal megrakott puttony egyre nehezebbé vált, amikor még ezeket a bölcsességeket is be kellett zsúfolni melléjük. De akkor bírtam még, és a nehézségek csak megerősítették bennem, hogy majd ha felnőtt leszek, minden megtérül.

Felnőttem, és – ahogyan az szinte törvényszerű – olyan emberekkel vettem körül magam, akik valamikor ugyanezeken az elveken nevelkedtek. „Hihetetlen, mekkora hazugságokat adtak el nekünk” – fakadt ki társaságunk azon tagja, aki két diplomája ellenére éppen felmondott a munkahelyén, mivel a főnöke folyamatosan kellemetlen helyzetbe hozta a munkatársai előtt, sőt olyan feladatokat végeztetett vele alacsony bérért, amit diploma nélkül is elláthatott volna. Társaságunk egy másik tagja pedig azt mesélte, hogy nemrég összefutott egykori nagyképű, bántalmazó osztálytársával, aki széles mellénnyel dicsekedte neki, hogy épp egy külföldi cég menedzserének nevezték ki. Hozzátette, hogy „minden lehetséges, csak akarni kell”. Egészen biztos, hogy ő nagyon akarta, hiszen régebben sem tartotta vissza, hogy néhány társán áttaposson a céljai érdekében, és valószínűleg az otthonról kapott tőkéjével már tíz éve azon a szinten kezdett, ahol mi ma tartunk. Legalább egy órán a soroltunk hasonló tapasztalatokat arról, hogyan engedtük meg, hogy lóvá tegyenek, megsértsenek vagy átverjenek különböző szituációkban, pusztán azért, mert minket konfliktuskerülésre és tűrésre tanítottak. Néha talán magasztos érzés lehet gyakorolni a keresztény értékrendet meg a többi atyai bölcsességet, amit otthonról hoztunk, mégis bosszúsak és frusztráltak leszünk attól, hogy mindezek miatt megvezetnek bennünket. Az elhangzott állítások mellé viszont eszközöket nem kaptunk, így maradt a düh, ami sohasem hozta meg a várt eredményt.

Azért sokszor mégis olyan kielégítő lenne jól odaszúrni, vagy legalább sunyi módon alájuk pirítani „jótevőinknek”. Legalább akkor, amikor okot adnak a támadásra. Már gyermekként, amikor nagytatám meghiúsította a kődarabnak az áthajítását, megkérdeztem tőle, hogy mégis miért nem dobhatom vissza azt, amit szándékos bosszantásból hajítottak át nekünk. A válasz az volt: azért nem, mert aztán úgyis újból visszadobnák, és van-e annak értelme?

Nyitókép: Pixabay