2024. február 20., kedd

Itt vagyok!

Kedves Bauer Néni!                                                                                                                                                                              1917. Szept. 11.

Ezen pár sorom a legjobb egészségben találjon mindenkit. Én hála Istennek ez idő szerint a legjobb egészségnek örvendek. Hogy vannak kedves néni? Én most Oroszországban vagyok, ahol az 1-es honvédeket felváltottuk. Elég jó helyünk van, csak a munka meglehetős közelsége nem a legjobb. Mit csinálnak a fiúk? Isten velük! Mindenkit üdvözlök. Kezeit csókolja szeretettel Makó

Mindent, ami az ember életében lényeges, össze lehet foglalni pár sorban. Ráfér egy Tábori Levelezőlapra, ahogyan Makó Mihály életének legfontosabb elemei ráfértek erre a Feldpostkarte elnevezésű, 9×14 cm-es kartonlapra. Ezek az elemek azt foglalják össze, hogy itt vagyok! Ebben a két szóban benne van minden, ami fontos: élek! Az összes többi információ, egészséges vagyok, Oroszországban vagyok, elég jó helyünk van, de nagy távolságokat kell megtenni – tehát amikor ideér a tél, majd fázom, feltör a bakancs, és ha lerohad a lábamról a kapcarongy, akkor elfagynak az ujjaim, eltörpülnek azon tény mellett, hogy élek és pillanatnyilag egészséges vagyok. Emellett még mi érdekelheti az embert? Természetesen az, hogy: mi újság van otthon? Hogy vannak az otthoniak? Kérdőjelek és reménykedés, bizakodás. Egymáshoz kötött sors, ha ti jól vagytok, velem sem lesz semmi baj, és fordítva, amíg én megvagyok, ti is ki tudtok tartani. És akkor megint újra együtt leszünk!

1917 szeptemberében íródott ez a Tábori Levelezőlap, amikor az alig néhány hónaposra tervezett háború már harmadik éve nem akart véget érni.

Alexandar Waugh Wittgensteinekről szóló családregényének az orosz hadifogságról szóló részletei kísértettek legtovább. Az a döbbenetes és befejezett, végleges tény, hogy alig néhány hónappal a háború kitörését követően Paul Wittgensteinnek amputálják a karját. Rémálmaim voltak, olyannyira képtelen voltam megszabadulni attól az igazságtalanságtól, a sors kegyetlen fordulatától, a dölyfösség okozta emberi őrülettől, aminek a következménye a háború, hogy a Csáth Gézával, Karinthy Frigyessel, Munk Artúrral egyidős, Kosztolányi Dezsőnél, Egon Erwin Kischnél két évvel fiatalabb zongoraművész 1913-ban nagy sikerű zongorakoncertet ad, majd 1914-ben Galíciánál könyöklövés éri, később pedig az orosz hadifogságban amputálják a karját. Szép Amália bátyja, aki nyomtalanul felszívódott, eltűnt az orosz tájban, ebből az olvasmányélményből született meg. Rémálmaimban arra kellett rájönnöm, hogy a legnagyobb tragédia az, ha eltűnik, megszűnik, nem létezik tovább az ember. Ha már nem érkezik több Tábori Levelezőlap azzal a hírrel, hogy itt vagyok!

Itt! Vagyok!

1917 szeptemberében özv. Bauer Károlyné nagyságos úrasszonynak Szabadkán, Ungarn, Bácska, a VII. Fenyves u 229. sz. alatt, életjelet küld Oroszországból valaki, talán egyik szomszéd gyerek. Ki más szólítaná meg úgy a nagyságos úrasszonyt, hogy néni?

Amikor a Feldpostkartén halványan, elmosódott lila betűkkel olvasható K. u. k. összeomlott, de az Infanterie regiment még működött, mozgott, akkor odafigyeltek arra (mármint a Monarchiában), hogy legyen „az egységek katonáinak hozzátartozóit és karácsonyát támogató filatélia” – mint azt dr. Koháry István A dualizmus és a Horthy-korszak epizódjai című munkájának Háborús alkalmi és pecsétbélyegek a Monarchiában 1914–1920 elnevezésű fejezetéből megtudhatjuk.

Tartom az ujjaim között ezt a 9×14 cm-es megsárgult kartonlapot, rajta az üzenettel. A betűket akár a dédapám is írhatta volna, de a nagyapám is – amikor szétesett a Magyar Királyság, amikor megszűnt a Monarchia, azzal együtt nem szűntek meg a tanítók, akik az ország minden szegletében ugyanúgy tanították meg írni a gyermekeket. Gyöngybetűkkel, helyesen.

Tartom az ujjaim között ezt a 9×14 cm-es Tábori Levelezőlapot, ami nem más, mint egy kiáltás, egy hangos rikoltás, át az orosz síkságon, át a hegyeken, át a folyókon egészen Bácskáig, a VII. körig, a Monarchia cselédsorban tartott sáros, poros utcájáig, aminek férfi lakói harcolni jók voltak, de lenézés nélküli életre már nem tartották őket feljogosítva Bécsben, tartom ezt a darab kartonpapírt, ami a k. u. k precizitásnak és adminisztrációnak köszönhetően meg is érkezett a Bauer nénihez, és tudom, hogy egy darab életet tartok az ujjaim között. Már nem létező, elporladt életet. Láthatatlan, akár a lepkefing.

Képtelenség, hogy mindig minden újra és ugyanúgy.

https://digitalna.subiblioteka.rs/home