Terasz

Ha jól láttam, akkor a Bundestag épületének üvegkupolája emelkedett a tömeg fölé. Az épületek szimbolikáját – nem az építészeti korstílusok, irányok és/vagy irányzatok által kedvelt és jelentéssel bíró elemekre gondolok, amelyek nagy részét ma már nem is értjük, fel sem ismerjük, nem vagyunk azokkal sem relációban, sem párbeszédben, ami kétségtelenül műveletlenségük jele, ám ez nem változtat a tényen – izgalmasnak és fontosnak tartom, talán az időszerű kulturális alkotások elemzése elnevezésű tantárgy nyitotta rá erre a szemem, ébresztette f...

Te – szóltam –, most igazán valami újat kellene kieszelnünk.

A magyar főváros Városligeti Műjégpályáján korcsolyázóknak, jégnek már nyomát sem lehet látni. Sörpadok sorakoznak a hideg, de izgalmaktól túlfűtött április 3-ai éjszaka levegőjében, a csillagok alatt.

Tizenévesek lehettünk, amikor egy iskolai feladat kapcsán arról kezdtünk ábrándozni, mi mindent vinnénk magunkkal egy lakatlan szigetre. Aztán valahogy nem hagyott nyugodni bennünket a kérdés, még a szünetben, sőt talán az órák után is arról próbáltuk győzködni egymást, mire lenne a leginkább szükségünk egy ilyen élethelyzetben, és melyek azok a dolgok, amelyek bár a mindennapok során fontosak számunkra, egy lakatlan szigeten bizony nem sok hasznukat vennénk.

Győzött a népakarat. Nem az a zajos, amikor a fölfuvalkodott szónok hadonászva, vérben forgó szemekkel kiabálja, hogy mit követel a nép, hanem az a csendes, amikor az emberek papírlapokat dobálnak urnákba, szótlanul kimondják, kit kívánnak vezetőjüknek.

Én szorgalmas, ő talpraesett. Én magas, ő alacsony.