Terasz

Mivel az elmúlt napokban éppen száz éve volt annak, hogy meghalt Gárdonyi Géza, beleolvastam a könyveibe, csipegettem innen is, onnan is. Meg elolvastam a rá emlékező írásokat is.

Feledhetetlenül izgalmas olvasmányként szolgáltak bő fél évszázaddal ezelőtt Jules Verne regényei, mondjuk, a Nemo kapitány vagy a Grant kapitány gyermekei. Érdemes lenne újraolvasni őket, talán nem is igazán a mesterien szőtt cselekmények miatt, hanem azt kellene nyomon követni, hogy miként váltak valóra Verne fantasztikus elképzelései a világról.

– Már nem nyújtanak menedéket, fogalmuk sincs, hogyan kell udvarolni, ráadásul nem tudok felnézni egyikükre sem. Úgy érzem, mintha átadták volna nekünk a nadrágszíjat.

„Viaszos vászon az asztalomon.” Tóth Árpád versének ez a sora végigkísér, de valami okból kifolyólag nemcsak ennyi, hanem egy csupasz villanykörte is lóg az asztal felett, világítja a kopott lelket, a reménytelen estét, az űrbéli hideget, ami körülveszi az embert.

Két szám összeadása nem tekinthető könnyű feladatnak. Ez derült ki a minap az egyik népszerű televíziós csatorna műsorából, amelyben az egymás ellen versengő ismert embereknek két négyjegyű számot kellett összeadniuk ahhoz, hogy továbbmehessenek a számukra kialakított pályán, és mindez olyannyira komoly nehézségek elé állította őket, hogy volt köztük, aki a korai időpontra, volt, aki a fáradtságra hivatkozva vesztett el súlyos perceket, ám olyan is akadt, aki sírásban tört ki, mondván, a matematika sosem tartozott az erősségei közé, meséli a...

Hallgatom a lányt, fölvételről, mert „rákényszerít” a sajtó. Nem szabad érdektelenül elsétálni olyasmi mellett, ami írások tucatjait váltja ki, meg a reagálásoknak inkább ezreit, mintsem százait.