Már megint? Ez az a kérdés, amit leginkább akkor teszünk fel önmagunknak vagy a környezetünkben lévőknek, amikor valami olyasmi történik velünk, ami nem példa nélküli az életünkben, mégis meglepődve konstatáljuk, hogy bármennyire is nem számítottunk rá, bizony újra bekövetkezett.
2025. május 17., szombat
Terasz
Mivel az elmúlt napokban éppen száz éve volt annak, hogy meghalt Gárdonyi Géza, beleolvastam a könyveibe, csipegettem innen is, onnan is. Meg elolvastam a rá emlékező írásokat is.
Feledhetetlenül izgalmas olvasmányként szolgáltak bő fél évszázaddal ezelőtt Jules Verne regényei, mondjuk, a Nemo kapitány vagy a Grant kapitány gyermekei. Érdemes lenne újraolvasni őket, talán nem is igazán a mesterien szőtt cselekmények miatt, hanem azt kellene nyomon követni, hogy miként váltak valóra Verne fantasztikus elképzelései a világról.
– Már nem nyújtanak menedéket, fogalmuk sincs, hogyan kell udvarolni, ráadásul nem tudok felnézni egyikükre sem. Úgy érzem, mintha átadták volna nekünk a nadrágszíjat.
„Viaszos vászon az asztalomon.” Tóth Árpád versének ez a sora végigkísér, de valami okból kifolyólag nemcsak ennyi, hanem egy csupasz villanykörte is lóg az asztal felett, világítja a kopott lelket, a reménytelen estét, az űrbéli hideget, ami körülveszi az embert.
Két szám összeadása nem tekinthető könnyű feladatnak. Ez derült ki a minap az egyik népszerű televíziós csatorna műsorából, amelyben az egymás ellen versengő ismert embereknek két négyjegyű számot kellett összeadniuk ahhoz, hogy továbbmehessenek a számukra kialakított pályán, és mindez olyannyira komoly nehézségek elé állította őket, hogy volt köztük, aki a korai időpontra, volt, aki a fáradtságra hivatkozva vesztett el súlyos perceket, ám olyan is akadt, aki sírásban tört ki, mondván, a matematika sosem tartozott az erősségei közé, meséli a...