A magyarországi RTL Klub tévécsatornán futó Showder Klub nevű műsor három állandó fellépője vendégszerepelt múlthéten a szabadkai Sportcsarnok ban, az oromi Galipoli vállalat jóvoltából. A vállalat immár második alkalommal hozta el a vajdasági közönségnek a stand-up comedy műfaj neves képviselőit, ez alkalommal Kovács András Pétert, Beliczai Balázst és Pataki Balázst. A fellépést követően Kovács András Pétert (azaz K.A.P.-ot) csíptük el néhány kérdésre autogramosztás után.
Hanyadszor jártok Vajdaságban? Milyen a közönség?
– Már másodszor járok Vajdaságban. Első alkalommal Zentán, az Ifjúsági Játékok on léptem fel, körülbelül 2-3 éve. Már akkor nagyon nagy szeretettel fogadtak, és jó érzéssel töltött el, hogy ennyien kíváncsiak ránk. Ez alkalommal is ugyanez volt az érzésem. Tele volt a sportcsarnok. Nem tudom, hogy férhettek be ennyien, sőt, azt sem, hogy hogyan másztak fel a nézőtér tetejére. Hihetetlen érzés, hogy ezúttal én nem találtam parkolóhelyet az autómnak, annyian voltak. A vajdasági közönség igen hálás.
Miből merítesz ihletet legszívesebben, mi az, ami inspirál?
– Azokat a történeteket szeretem a legjobban, amelyeket saját magam tapasztalok, de mégsem annyira mélyek, hogy ne lehessen őket általánosítani, ezért megeshetnek bárki mással is. Mindenkinek odaszól a barátnője vagy a felesége filmnézés közben, hogy „Ez ki?”.
Ezek szerint az elmondott sztorik igazak? Valóban megestek veled?
– Természetesen valósak, és nem csak az én esetemben, hanem minden stand-up komikuséban. Pont ezért nevetnek rajta az emberek.
Ki a kedvenc kifigurázott közszereplőd? Előfordulhat, hogy nem is politikust vagy színészt parodizálsz legszívesebben, hanem a feleségedet?
– A feleségem lassan közszereplővé válik, annyit mesélek róla. Olyan, mint Columbo felesége. Szerencsére nem olyannyira személyes ügyeket osztok meg a közönséggel, hogy kiadjam őt. Ha beszélek róla, abban mindenki a saját feleségére gondol. Ha nagyon belemennék a konkrétumokba, az az előadásnak sem tenne jót, mert akkor az emberek nem tudnának ráismerni a saját kis életükre. Így viszont mindenki saját magán nevet, mert beleképzelik magukat és magukon, vagy a párkapcsolatukon derülnek.
Nem fakadnak ebből otthon gondok néha? Nem dorgálnak meg?
– Ez mindig egyeztetett dolog, szóval nincs sértődés. Ha volt is olyan eset, amikor túllőttem a célon, túlzottan személyes, vagy udvariatlan volt pár részlet, akkor azt megbeszéltük a feleségemmel. Ezeket a történeteket ő is vállalja, mivel tudja, hogy minden háztartásban ugyanígy folynak a dolgok, ahogy nálunk is.
Ha már említetted, hogy ezeket a dolgokat egyezteted, akkor feltételezem minden elmesélt történet előre megírt.
– Ez így zajlik nagyjából. Amikor eszembe jut valami, leírom. Mindig kérdezik tőlünk, hogy ezek előre kitalált sztorik vagy helyben születnek-e a színpadon, de ez ugyanolyan kérdés, mintha a bűvésztől kérdeznék azt, hogy igazi varázslat, amit a színpadon alkot, vagy begyakorolt trükk. Lehetetlenség lenne, ilyen tömörségben, ekkora színvonalon spontánnak lenni. A közönségnek nagyon jónak és aktívnak kell lennie ahhoz, hogy helyben szülessenek új dolgok. Most is volt sok improvizáció. Azt, hogy a bevásárló történetnél le fogok menni a színpadról, nem tudtam egészen addig, amíg meg nem tettem.
Korábban pap szerettél volna lenni, tanár voltál, most komikus vagy. Hogy férhetnek meg egymás mellett ezek a szakmák?
– Valóban pap szerettem volna lenni 17 évesen, de a jogi karra felvételiztem, amit el is végeztem. Tanársegédkeztem is ezen a karon, de 2004-ben, a Dumaszínház megnyílásakor, elmentem szerencsét próbálni. Eleinte, mint hétvégi elfoglaltságként szerepelt az életemben, de fél évre rá, a tanítványaim is csak a mókamestert, nem pedig a tanárt látták bennem. Szórakozni jártak az óráimra. A stand-up átvette teljesen a főszerepet az életemben. A két hivatást nem lehet egyszerre csinálni. Nem lennék hiteles se jogászként a bíróságon és, mint stand-upos sem sikerülne oldottnak lennem. Folyamatosan azon agyalnék, hogy mennyire leszek majd szavahihető, mint jogász. Kölcsönösen mérgezné egymást a két szakma.
Írtál már krimi paródiát is. Folytatod a regényírást a továbbiakban?
– Novemberben jelenik meg a legújabb regényem Médialom címmel, amely most íródik. Háromnegyede már kész van, ami azt jelenti, hogy jó tempóban haladok és feltehetően szeptemberben be is fejezem. Eredetileg trilógiát szerettem volna, így folytatni fogom a továbbiakban a regényírást. Az első a multi cégekről szól, a második a médiáról, a harmadik pedig a politikáról fog. Ez a három dolog bántja legjobban az embereket manapság. Ha lesz rá igény és bennem is szufla, akkor folytatom. Rendkívül élvezem, tehát, ha nem jelenne meg, akkor is megírnám, mert jól szórakozom közben.
Meddig maradhat valaki színpadon, mint stand-up komikus?
– Amíg van benne szufla. Mindenki azt mondja, hogy ez a műfaj is előbb-utóbb lecseng, de ebben én nem hiszek. Véleményem szerint egyes emberek fognak majd elfáradni vagy kiégni, de ez a jövő zenéje. Két-három éven belül kiderül, hogy melyikőnk bírja hosszútávon idegekkel vagy anyaggal. Amerikában 60-70 éves stand-uposok a színpadon halnak meg szívinfarktusban és még Hofi Géza is a legutolsó pillanatáig aktív volt. Nagyon remélem, ha kellően eredetiek, frissek és hitelesek tudunk maradni, akkor ez hosszú évtizedekre szóló hivatás marad.
A nézők egyre durvább poénokat várnak és többet akarnak. Hogyan lehet megfelelni ezeknek az egyre növekvő elvárásoknak?
– Igen, egyre több poént szeretnének, jóformán már mondatonként háromszor akarnak nevetni. Felgyorsult a világ és nekünk párhuzamosan kell vele gyorsulni. Feltehetően van egy pont, amitől már töményebbek és viccesebbek nem lehetünk. Lehet, hogy nagyképűség, amit most mondok, de a Showder Klub a legviccesebb a televíziós palettán jelen pillanatban. Amíg ez így lesz, nem kell félnünk.
Mit tudsz tanácsolni annak, aki kedvet érez a műfajhoz, és ezzel szeretne foglalkozni?
– Hűű. Ez egy iszonyatosan hosszú és fárasztó folyamat, amíg valakiből jó stand-up szereplő válik. Meg kell találnia a színpadi hangját, kellően felszabadultnak kell mutatkoznia és kifejezetten vicceseket mondania. Egyáltalán nem reménytelen. Mi is hosszú évekig csiszolódtunk, míg képernyőre kerültünk. Bárki, aki most elkezdi, ne akarjon rögtön, egyből nagy sikert, mert hihetetlenül sok munkát kell belefektetni, hogy aztán igazán nagyot tarolhasson. Bödőcs Tibor is hosszú-hosszú éveken át lépett fel falunapokon és különböző cipőboltavató ünnepségeken. Neki is kellett az, mint mindannyiunknak, hogy több év alatt kicsiszolódjunk annak érdekében, hogy ne érjen bennünket meglepetésként egy-egy televíziós vagy a rádiós fellépés. Sajnos fordítva kezdik manapság az emberek, főleg a zenés tehetségkutatás kapcsán. Először a tévé fedezi fel őket, és csak azután kezdenek el csak igazán fellépegetni. Ennél a műfajnál, kimondottan a fordítottja működik. Fellépés, fellépés, fellépés és kellő színpadi rutin esetén már jöhet a tévé.
