A Zenta cirkálót 1897. augusztus 18-án bocsátották vízre, és 1914. augusztus 16-án egy tengeri ütközetben francia hajók süllyesztették el
A petrováci öbölben, a parttól „úszás távolságnyira” egy sziklaszirt magasodik ki a vízből. A szirt tetejére lépcső vezet fel egy kis, terméskőből épített kápolnához. A kápolna harangját bárki, bármikor megkondíthatja. A turisták élnek is ezzel a lehetőséggel, s így gyakran hallatja érces hangját a kis harang. Azt viszont nagyon kevesen tudják, hogy miért áll a csak vízből megközelíthető helyen a kápolna, s kiért szól a harang…
A magyarázatért majd egy évszázadot kell visszalépni az időben, az 1914-es esztendőig. Ennek az évnek augusztus 6-áján Montenegró hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. A monarchia hadvezetése az Adria déli területeinek védelmére és a montenegrói erők megsemmisítésére a Kotori-öbölbe hadihajókat küldött. A hadi cselekményekben, illetve Montenegró blokádjában részvevő hadihajók között volt a Zenta cirkáló is.
Az Osztrák–Magyar Monarchiában a cirkálók építtetését 1895-ben a haditengerészet parancsnoka, Maximilian Doublebsky von Sterneck szavaztatta meg. Ennek eredményeként építettek három cirkálót, a Zenta, az Aspern és a Szigetvár nevű hajókat. Az osztály nevét az első hajóról, a Zentáról kapta. A cirkálók Sterneck 1897-ben történt halála után utóda, Herman von Spaun irányítása alatt készültek el 1899-re. Jellegzetességük az volt, hogy még kisegítő vitorlákkal is ellátták őket.
A 97 méter hosszú, majd 12 méter széles 2500 tonnás, figyelemreméltó, 22 csomó (41 kilométer) sebességet elérő Zenta cirkáló 1899-ben a Távol-Keletre indult. A következő év tavaszán, amikor Kínában fellángolt a bokszerlázadás, a cirkáló Japán vizein tartózkodott. Az osztrák–magyar vezetés utasította, hogy fusson be a kínai Peiho kikötőbe, ahol szeptember 7-én vetett horgonyt.
A bokszerekkel az első összecsapásra június 11-én került sor. Ettől kezdve folyamatosan harcban álltak velük, akiket a kínai hadsereg reguláris csapatai is támogattak. Seymour altengernagynak a hatalmas túlerő ellen meg kellett hátrálnia. Elfoglalták Hsiku erődjét, ahol védelemre rendezkedtek be. Itt várták be az erősítést, amellyel 16 000 főre duzzadt seregük.
A bokszerek június 17-én a Taku erődből lőni kezdték az előtte fekvő Pehio-öbölben horgonyzó hajókat. Azok viszonozták a tüzet, majd megkezdték az erőd ostromát. Miután a hajóágyúk elhallgattatták Taku ágyúit, sikerült egy rohammal bevenni azt. Ekkor a kínai kormány nyíltan is a bokszerek oldalára állt és felszólította az európaiakat, hogy 24 órán belül hagyják el Pekinget. A határidő lejárta előtt az utcán meggyilkolták Kettler német követet. Erre Seymour altengernagy megindította az időközben erősítéssel felduzzadt csapatait az ostromzár alá vett diplomáciai testületek, épületek felszabadítására. A Zenta és a Kaiserin Elisabeth 1901. június 22-én kaptak utasítást a hazatérésre.
1914-ben az első világháború kitörése után a cirkálót Cattaróba (Kotorba) vezényelték. Miután augusztus 6-án Montenegró hadat üzent a monarchiának, a Lovćenen levő ütegek lőni kezdték a cattarói kikötőt és a kikötő épületeit. Augusztus 10-én a Szigetvár cirkáló, a Streiter romboló a 64F torpedónaszád befutott Antivariba. Ott a hadi követek bejelentették, hogy a kikötőt blokád alá vették.
Augusztus 16-án Montenegró blokádját a Zenta és az Ulan romboló látta el. Reggel 7 óra 46 perckor dél-délnyugaton füstöt észleltek. Erre a kötelék parancsnoka, Paul Pachner fregattkapitány a hajókat megfordíttatta, és teljes gőzzel a hazai kikötő felé indultak. Háromnegyed óra múlva északon is füstöt pillantottak meg. Ekkorra biztossá vált, hogy a francia Földközi-tengeri flotta egységeivel találkoztak. A franciák két csoportra szakadva próbálták a cirkálót harapófogóba zárni, és elvágni a hajó útját a biztonságos kikötő felé.
A Streiter romboló, amelyik reggel 7 órakor azért futott ki a Cattarói-öbölből, hogy átvegye a szolgálatot az Ulan rombolótól, 8 óra körül pillantotta meg a blokádszolgálatot ellátó két hajót. Fél 9 előtt azonban délnyugat felől több hajót vett észre. Erre irányt változtatott és hazafelé vette az útját.
Az Ulan romboló utasítást kapott Pachner fregattkapitánytól, hogy törjön át és fusson be a cattarói kikötőbe. Ezt a feladatot a romboló kapitánya tökéletesen teljesítette és 10 óra körül, erős ellenséges tűzben, befutott a Cattarói-öbölbe.
A Zenta északkeletnek fordult, hogy minél közelebb kerüljön a parthoz. Ezzel egyrészt megnehezítette az ellenségnek a hajó belövését, másrészt a feltehetőleg elsüllyedő hajó legénységének nagyobb esélye volt a menekülésre.
A blokádtörőket a francia főparancsnoki osztag vezette (Courbet és a Jurien de la Graviere csatahajók) ezeket a 11 egységből álló két csatahajó-raj és 4 páncélos cirkáló követte. Ezeket a hajókat három romboló osztály kísérte. A briteket Troubridge admirális 4 cirkálóval és 8 rombolóval képviselte.
A franciák, miután 12 km-re megközelítették a Zentát, két eléje küldött lövéssel felszólították, hogy álljon meg és adja meg magát. Válaszul a cirkáló árbocán megjelent a kis lobogódísz és a selyem díszlobogó. Ezzel jelezve, hogy nem adja meg magát, hanem felveszi az egyenlőtlen küzdelmet.
A harc 8 óra 40 perckor kezdődött. Az ellenség ágyúi jóval messzebbre hordtak, mint a cirkálóé. Az ellenség már 12 km-es távolságból megkezdte a tüzelést. 8 óra 50 perckor érte a Zentát az első találat. Miután a távolság 10 km alá csökkent, a Zenta is megkezdte a tüzelést. Hamarosan azonban az egyik francia hajó ágyújából leadott jól sikerült találat eltépte a hajó gőzvezetékét és az megállt. A franciák össztüze az álló és hősiesen védekező cirkálón hatalmas pusztítást végzett. Hamarosan léket kapott a vízvonal alatt és süllyedni kezdett. Kilenc óra húsz perckor hangzott el a „Hajót elhagyni!” parancs, és a süllyedő hajó az utolsó pillanatig harcolva lengő zászlóval merült el a hullámsírba.
A Zenta lövegei is értek el találatokat. A Condorcet-n két 240 mm-es löveget, a Justice-on egy 190 mm-es löveget lőttek ki.
A francia hajóhad a Zenta elsüllyedése után hazafelé indult. Máig tisztázatlan, hogy miért nem mentették ki a hajótörötteket a vízből, holott az akkori háborús előírások ezt egyértelműen megkövetelték a hadban álló felektől. A Zenta életben maradt tengerészei több órai úszás után Castellastuán értek partot, és montenegrói hadifogságba kerültek.
A Zenta 312 fős legénységéből 129-en maradtak életben. Az életben maradtak 1916. január 15-én szabadultak a fogságból, miután Montenegró megadta magát az osztrák–magyar hadak nyomására. A magyar hadifoglyokat a 81T torpedónaszád vitte Pólába, ahova január 23-án érkeztek meg.
A Zenta legénységének életben maradt tagjai 1923-ban visszatértek a helyszínre, és a hajóroncshoz közeli sziklasziget tetején egy kápolnát állíttattak fel megmenekülésük emlékére…
A Zenta cirkáló pusztulásának történetével kapcsolatban a levéltári kutatások során előkerült egy fontos dokumentum: a Zenta kapitánya – Pachner Pál fregattkapitány – által összeállított jelentés, melyben a hajó elsüllyedésének körülményeit írja le. A kapitány jelentésének keltezése 1914. augusztus 19-e, tehát közvetlenül a hadifogságba kerülés után íródott.
A hajó elsüllyedéséről és az ellenség magatartásáról, és a hadifogságba kerülésről ez áll a jelentésben:
„… Még 100 métert sem úszhattam, amikor a Zenta elülső részével felemelkedett, majd lobogó zászlókkal, tatjával a mélységbe süllyedt. A megmaradt legénység a tengerben úszva spontán »hurrá!« kiáltással kísérte a hajó elsüllyedését.
Mindez délelőtt 9 óra 40 perckor történt. Az ellenség eddig a percig folytatta a tüzelést, majd délnek fordult. Részéről semmilyen kisérletet sem tett a mentésre. A vízben a lövedékek becsapódásai erős áramütésként voltak érezhetőek. A megmenekültek zöme 4-5 órányi úszás után ért partot Castellastuán. A csoportot, amelyhez magam is tartoztam, a part közelében a genfi egyezmény zászlóját lengető helyi csónakok mentették ki.
Minthogy nem kívántunk a montenegróiak kezére kerülni, a Sv. Nedelja zátonyon szálltunk ki. De csupaszon, elgyengülve és fegyvertelenül néhány órával később semmilyen ellenállást sem tudtunk tanúsítani a montenegrói katonákkal szemben, akik egy tiszt parancsnoksága alatt csónakon jöttek értünk, hogy elvigyenek.
Hadifoglyok lettünk, a kikötőparancsnokság épületében helyeztek el, megetettek, és amennyire lehetséges volt, felöltöztettek. Megtiltottak minden kapcsolatot a megmenekült legénységgel, a sebesülteket pedig, amennyire lehetett, bekötözték és ápolták. A parancsnoki személyzet – Rotter gépész parancsnok kivételével – és a legénység 129 tagja megmenekült.”
