Mészáros Árpád nem az érzéseit, hanem a feladatait tekinti a legfontosabbnak
Adott egy fiatal színész, aki rendkívül karakán egyéniség, határozottságával olykor zavarba is hozza az embert, de tisztalelkűsége és szókimondása révén nagyon könnyű megszeretni. Mészáros Árpád ezen pozitív tulajdonságai miatt volt mindig is kedves a szívemnek, ezért is szeretek vele beszélgetni, találkozni, ifjú Thália-papként is a földön jár, nincsenek nagy, magasröptű gondolatai magáról, habár az utóbbi időben ő is, és színháza, a Kosztolányi Dezső Színház is jónéhány nívós díjjal gazdagodott: Árpád a legjobb férfiszínész lett az újvidéki Sterija Játékok on, illetve színészi díjat kapott a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztivál ján is – mindkét esetben A kisinyovi rózsa című előadásban nyújtott alakításáért –, a színház pedig az újvidéki INFANT fődíját hozta el a Turbo Paradiso című előadással. A magyarságát és a magyarságot féltve őrző fiatalemberrel díjakról, azok fontosságáról/jelentéktelenségéről, külföldről, színházról, fesztiválokról beszélgettünk.
(Molnár Edvárd felvétele)
–Van ennek a beszélgetésnek több apropója is, az egyik egy, a Sterija Játékokon kapott színészi díj. Mi a szerepe a Sterija Játékoknak, minek a keresztmetszetét adja? Milyen szerepért kaptad ezt a díjat, mennyire érezted a magadénak?
– Vannak emberek, akiknek ez a Sterija színészi díj a szerb Oscar. Másrészt viszont vannak emberek, akik nem is tudják, hogy ez van. Amikor jelezték, hogy én ezt a díjat megkaptam, nem tudtam mire vélni, felmerült bennem, hogy pont A kisinyovi rózsában nyújtott alakításomért kapok színészi díjat?, nem tudtam mindezt hová tenni. Most akkor Szerbia legjobb színésze vagyok, vagy mi a fene? De mindenképpen azt lehet elmondani, hogy ez a fesztivál a kortárs szerb drámairodalom mostani keresztmetszete. Megmutatja, hogy most hol tart a dolog, milyen impulzusok vannak, és az ott látottak alapján szűrték le, hogy ki méltó erre az elismerésre. Többen támadták az egészet, hogy elegük van abból a színjátszásból, hogy kijön a színész, megáll, elmondja a szövegét rezzenéstelen arccal, levonul, átadja a helyét egy másiknak, az is beszél, aki ugyanúgy levonul a színpadról. Ez nem színjátszás.
Sajnos, itt is fölmerült ugyanaz a probléma, mint Kisvárdán, úgy mentünk, hogy próbáltunk, lejátszottuk a sajátunkat, semmi mást nem tudtunk megnézni, és már jöttünk is haza. Holott erre aztán tényleg érdemes lenne időt szánni, valahogy úgy kellene csinálni, hogy arra az időszakra, amíg a fesztivál tart, ne rakjunk be semmi mást, se bemutatót, se főpróbát, se előadást, hogy a szakma is odafigyelhessen saját magára, hogy tudjuk, lássuk, ki hol tart.
–Az a szerep, amit te A kisinyovi rózsában formáltál, megérdemel szerinted egy ilyen elismerést? Milyen produkció ez a számodra?
– Nem tudnám megmondani, hogy miért díjaztak. Van egy előadás, amiben hatan játszanak, azt mondhatom, hogy egyenrangú szerepet, és ennek a hat embernek az együttműködésén áll vagy bukik a darab. Egyszerűen nem tudom azt mondani, hogy itt bárkit is ki lehet emelni. Amikor megkaptam a díjat, azon töprengtem, hogy mi lehet ez a döntés mögött. Aztán úgy döntöttem, hogy ez engem nem kell, hogy érdekeljen, nekem az a lényeg, hogy ez a díj, amit kaptam, ne befolyásoljon a további munkában. Jó érzés arra gondolni, hogy amit és ahogy csinálok, az jó út, és csak így tovább, de ezenkívül mást nem kell, hogy jelentsen. Megkérdezték tőlem a díjkiosztó után, hogy ez a díj miben fog megváltoztatni mint embert és művészt, én csak annyit válaszoltam, hogy őszintén remélem, hogy engem semmiben.
Én úgy fogom fel, hogy ez a díj a Steriján való eddigi fellépéseim összességéért jutott nekem, de nem lett volna rá esélyem a kollégák segítsége nélkül. Úgy érzem, hogy a Steriján nagyon jól sikerült A kisinyovi rózsa, és ha valaki méltónak tart engem erre a díjra, az csakis annak köszönhető, hogy velem dolgozott a Hajdú Tamás, a Béres Márta, a Mikes Imre Elek, a Mészáros Gábor és az Erdély Andrea – aki szintén díjazott lett, a legjobb fiatal színésznőnek járó elismerést érdemelte ki.
–Utaztatok idén néhány helyre. Jártál pl. Indiában és Kölnben is. Milyen tapasztalatokat szereztél?
– Az volt a jó Indiában, ahová januárban utaztunk, hogy ugyanúgy láthattuk a 22 milliós nagyvárost, mint ahogy a falut. Ahogy ott láttam, hogy milyen lazasággal és könnyedséggel állnak hozzá az emberek az eszméletlen méretű nyomorhoz, arra gondoltam, hogy hohó, emberek, a mi problémáink eltörpülnek az övéik mellett. Éjszaka nem volt világítás, mobiltelefonnal világítottunk, hogy lássuk, hol ne lépjünk ürülékbe, emberibe, majoméba, kutyáéba. A házak tövében folyik le a folyóig az ürülék. Hihetetlen. Cenzúrázva kellett játszanunk a BrechtThe Hardcore Machine-jét, mert a lányok – Béres Márta és Erdély Andrea – nem mutathatták meg a kebleiket, a Mikes Imre Elek pedig gatyában kellett, hogy legyen, amikor egyébként pőre lenne.
Kölnben is jártunk június közepén, ahová egy fesztiválra, a Serbische–Kroatische–Deutsche Theaterszene nevezetűre hívtak meg bennünket, ahová a Turbo Paradiso előadásunkkal érkeztünk. Nagyon jó volt, ahogy Indiába, Kölnbe is egy hétre mentünk, nem az volt, hogy elmegyünk, lejátsszuk az előadást, és már viharzunk is vissza, hanem lejátszottuk, ott voltunk a kerekasztal-beszélgetésen, megnéztük a többi előadást, szétnéztünk egy kicsit a környéken, megpróbáltunk belelátni, hogy hogyan működnek a dolgok, milyen impulzusok vannak. Amennyire lehetett, maximálisan ki is használtuk az ott töltött időt. Ha jól emlékszem, két előadást nem láttam a fesztiválból. Jártunk Düsseldorfban is, ahol afrikai produkciót néztünk meg. Hihetetlen, hogy ott miket engednek meg maguknak az emberek színház címszó alatt. Egyébként a német színház rendkívül szövegcentrikus, de a legdöbbenetesebb az volt, hogy ők mekkora pénzösszegeket ölnek bele a színházba, óriási állami támogatással bírnak a teátrumok. Ha ahhoz hasonlítjuk a viszonyainkat, akkor láthatjuk, hogy milyen kis pénzből mekkora teljesítményeket érünk el, hogy jó színház vagyunk, amire ez a mondat jut eszembe: KDSZ über alles!
–Nem ez volt az első németországi vendégszereplésetek. Meglátásod szerint a korábbi vendégszereplés óta változott ott valami?
– Először 2007-ben, Berlinben, pontosabban Kelet-Berlinben jártunk. Látszódott még mindig az NDK hatása, még mindig vannak második világháborúban lerombolt épületek, ami teljesen hihetetlen, hogy Németországban ilyet még látni. Ehhez képest Köln nagyon Nyugat. Olyannyira Nyugat, hogy ott a melegeknek különálló városrészük van, normális dolog, hogy két férfi, két nő kézen fogva sétál az utcán, ami akár Kelet-Berlinben sem túlzottan tolerált dolog. Tehát Keleten egyértelműen láthatók szocreál jelek, motívumok, Nyugaton viszont elképesztően modern minden. Ezek a különbségek a mai napig érződnek.
–Mi a fontos egy-egy előadás alatt, előtt, után? Milyen érzések kell, hogy meglegyenek benned ahhoz, hogy úgy lásd, minden jól megy, jól ment, jól fog menni?
– Nekem az a fontos, hogy igazolni tudjam magamban, hogy miért is csinálom azt, amit éppen csinálok. Csak akkor tudok érzéseket, hangulatokat átadni, ha azok bennem le vannak tisztázva. Nem az érzéseim a fontosak, hanem az, hogy tisztában vagyok vele, hogy dolgom van, kötelességeim vannak, nekem az itteni magyarságot érintő kérdésekkel kell foglalkoznom. Ha a magyarságnak most az a problémája itt – és sajnos az is lesz –, hogy elvándorlás van, akkor nekem annak ellenében kell mennem. Ha az a gond, hogy a magyarság asszimilálódik a déli végeken, akkor nekem az a dolgom, hogy elvigyem oda A kisinyovi rózsát vagy bármilyen előadást és éltessem a magyar nyelvet.
