Dolhai Attilát tavaly nyáron próbáltam első ízben megszólaltatni a soproni MissSaigon bemutató ürügyén. Fortuna akkor nem volt kegyes hozzánk, ám egy év távlatából ránk mosolygott, és Attila a zentai városnapi rendezvénysorozat keretében megtartott koncertjével pezsdítette fel a környékbeliek forró vérét a Gypsyland jazz-együttes és pályatársa, PellerAnna művésznő társaságában.
A nagyközönség előtt 1999-ben, az egyik kereskedelmi csatorna tehetségkutató műsorában rockénekesként tűntél fel. Hogyan csábított el a musicalek bűbájos világa, és milyen kapcsolat fűz most a rockzenéhez?
– Ifjúkoromban azt gondoltam, hogy rockénekesként nagy színpadokon fogok szerepelni, és több száz ember örül velem az ütemnek és az együtténeklésnek. Ebből sok minden megvalósult, csak a stílus változott. Valószínűleg a serdülőkor eredménye, hogy a rockzenét választottam, mint lázadó életformát. Több tehetségkutató versenyen vettünk részt a zenekarral, így kerültem a TV2 Kifutójába.
A szereplés után azt hittem, vár a világot jelentő deszka, a lemezszerződés, ami megvalósult, csak még nem készültem fel rá. Múlt az idő, és nem tudtam mitévő legyek… A Fiatalok Színházába jelentkeztem, ahol először támadt az a furcsa érzésem, hogy amit a Nagyok művelnek a színpadon, azt én is tudnám. Meghallgatások sorozata után találkoztam Kerényi Miklós Gáborral, aki az Elisabethet mutatta be a Miskolci Nemzeti Színházban, ahol megkaptam Rudolf szerepét. A próbafolyamat végén Kero javasolta, hogy jelentkezzek a színművészetire, ha nem csak egy röpke kirándulást terveztem a színházak világába.
A rockzenétől nem távolodtam el teljesen, az ember az álmait nem engedi el. A vágy még él bennem, hogy ha nem is az ős-rockot, de a rockzenét, illetve a könnyűzenét hirdessem. Időnként visszatérek ezekhez a vágyakhoz a szólólemezeken, mégis örülök, hogy a színházban találtam meg azt a helyet, ahol énekelhetek és meghallgatnak.
Fiatal korod ellenére olyan szerepeket tudhatsz magadénak, melyeket joggal megirigyelhetnek idősebb pályatársaid is. Van-e még olyan szerep, amiről úgy érzed, azt egyszer mindenképpen el kell játszanod?
– Valóban szerencsés helyzetben vagyok, mert sok színész egész életében nem kap annyi főszerepet, amennyit én kaptam a pályám elején. Mire vágyhatnék még? Azért a Hegedűs a háztetőn Tevjéjét pár év múlva szeretném eljátszani. Az apa–gyerek viszonyát nagyon átütően fogalmazza meg ez a darab. Hogyan engedjük el a gyerekeinket? Képes leszek-e rá? Megpróbálnám színpadon, ha az életben nem is sikerül…
Amilyen rohamosan ívelt felfelé a pályád! Talán ötletet adtunk valakinek. Szorítunk!
– Csak nehogy ugyanilyen rohamosan íveljen lefelé is! Célhoz érni nem lehetetlen, a siker szinten tartása sokkal nehezebb! Előre tekintünk: ezért az operett, opera.
Hogyan kerültél kapcsolatba az operettel és operával?
– Szakmai fejlődésem egyértelműen az énekmesteremnek, Bagó Gizellának köszönhető. Ő lebegtette a szemem előtt, hogy a musical fiatalos műfaj, és negyven felett nem fogok már tudni olyan nagy szerepekben énekelni. Néhány operettel a hátam mögött arra gondoltam, jó lenne, ha egy opera is rám találna! A Cigányszerelem bemutatója után Kero felkeresett, hogy a nyáron Turridut kellene énekelnem a Parasztbecsületben…
Elárulod, hogy a következő évadtól milyen új produkciókban láthatunk?
– Az Elisabethet december 7-én mutatjuk be, amiben ezúttal Halálként debütálok. A Viktória című operett január végétől lesz látható, ezt követi a nagy musicalbemutató, a Ghost májusban. Közben készül egy új szólólemez…
Hármat is kiadtál már! Legutóbb, negyedízben egy kislemezed jelent meg a Gypsyland zenekarral. Elárulod, hogy a készülő lemezen milyen hangvételben szólsz hozzánk?
– A Gypsylanddel a Cigányszerelem próbafolyamatában kerültem kapcsolatba, és azonnal megtaláltuk a közös hangnemet. Egyértelmű volt, hogy Peller Annát is bevonjuk, az ő temperamentuma kihagyhatatlan egy ilyen produkcióból. Először négy dalt készítettünk el, ami idővel egy egész estét kitöltő műsorrá nőtte ki magát. Ennek már egy éve, ezért ezt a programot lassan el kell engednem. Visszatérek az eredeti vágyakhoz, és egy poposabb, rockosabb lemez készül, mindezt ünnepi hangvétellel szeretném fűszerezni. Szerepel majd a lemezen a Céline Dion–Bocelli duett, amit a Megasztárban énekeltünk Radics Gigivel, a Hallelujah… Aki szereti Josh Grobant, biztosan fogja szeretni ezt a lemezt is. Egy kicsit bátrabbak vagyunk, mint bármikor idáig, hangszerelésben is modernebbek leszünk.
Számos szakmai és közönségdíjat kaptál. Mennyire fontos a visszajelzés, és hogyan viseled a kritikát?
– Van néhány fontos ember a szakmai életemben, akinek adok a véleményére, ők azok, akik összeszednek egy-egy durva kritika után is, amikor darabokra esem. Szükség van a szakmai kritikákra, ezeken az ember nem sértődik meg. Ha pontos a kritika, az inkább építő jellegű. Ami bántó, az már nem ebbe a kategóriába tartozik.
A díj is kritika. Az ember dolgozik, mert jó a közönséggel egy térben, közös hullámhosszon lenni. Egy-egy állomásnál fontos a visszajelzés.
Postaforgalmi szakközépiskolát fejeztél…
– Ez egy tévedés volt, sok furcsa kanyar van az életemben. Családom nem hitt abban, hogy a művészélet is a létezés tisztességes formája, amiből meg is lehet élni. Nagyon szigorúan neveltek a szüleim, ami nem baj. Az ő gondoskodásuk irányított a Posta- és Bankforgalmi Szakközépiskolába, azzal a meggyőződéssel, hogy „a hivatali állás egy biztos jövő, fiam!” Osztályfőnököm időben észrevette, hogy nekem ehhez semmi közöm, de a történelem, magyar, éneklés, gitározás annál jobban érdekel. Ő próbált meggyőzni, hogy tovább kell tanulnom. Kétségbeestem: „Mégis hol? A közgazdaságin? Megalázhatnak ennél jobban?” Úgy éreztem, nem készültem fel másra. Miközben a pénzügyi alapismereteket próbáltam elsajátítani, mások a történelemről és irodalomról tanultak meg sokkal többet…
Mégis tanítóképző főiskolára kerültél. Jól tudom, hogy tanítóskodtál is?
– Csak a kötelező tanítói gyakorlatokat végeztem el! A tanítóképző egy menedék volt. Időre volt szükségem, hogy eldöntsem, mit kezdhetek a jövőmmel. Hálás vagyok az osztályfőnökömnek, mert az ő unszolására tanultam tovább. Pótolhattam a középiskolában elhanyagolt ismereteimet. Azért tévedés lenne azt hinni, hogy egy buzgómócsing voltam! Elköltöztem a szülői háztól, élveztem a tizennyolc évesek mintaszerűnek nem mondható szabadságát, pontosabban azt az életet, amit ők abban a korban mintaként fogadnak el.
A tanítóképzős évek alatt alakult meg az első zenekarom, akkor szerepeltünk a Kifutóban is. Amikor befejeztem a tanítóképzőt, és tanítani kellett volna, éreztem: nekem ez valamiért nem megy…
Nyilvánvalóan szereted, ha szeretnek, mégis meg kell kérdeznem: hogyan viseled a népszerűség árnyoldalát, a rajongást?
– Nagyon szívesen váltok mindenkivel egy-két mondatot. Egyelőre még nem érzek tolakodást, inkább tiszteletet. Persze mindig akad kivétel, aki nagyon szeretné, ha észrevenném, és jobban tart a barátjának vagy hozzátartozójának, mint kellene. Valahol ez is természetes.
Azért előfordult már, hogy szólnom kellett: „Ez a történet a barátnőidre tartozik vagy az anyukádra, nem hiszem, hogy velem kellene megosztanod.”
Ügyesen védekezel a bulvármédia családodat fenyegető ostromaitól. Hogyan tudod megóvni magánéleted sérthetetlenségét?
– A sajtót szerintem nagyon jól lehet kezelni. Nyilvánvalóan van egy része az életemnek, amit nem mutatok meg. Ezt időnként megpróbálják megkérdőjelezni. A pályám elején otthon megbeszéltük, hogy nem viszem a családot a sajtóba. Időnként újra beszélünk róla, mert van egy nyomás, aminek néha szívesen tennék eleget. Utána mindig megegyezünk abban, hogy nem kell a családot az újságban lobogtatnunk. Nyilvánvalóan tudják az emberek, hogy van három lányom, akikre büszke vagyok, van egy feleségem… Minden fogfájásukról azért nem szeretnék beszámolni! Szakmailag nem tartom fontosnak. Az a jó, ha jövünk egy bemutatóval, vagy szakmailag történik valami, amiről érdemes beszélni. A többi csak csontrágás.
Szokatlan, hogy sikereid ellenére egészen közvetlenül, emberi hangon szólsz, bármilyen érzékelhető sztárallűr nélkül. Hogyan tudtad megőrizni a szerénységedet?
– Az élet megtanítja rá az embert! Amikor a Kifutó után azt hittem, hogy „Na most aztán színpad és rákendroll!”, idővel rá kellett jönnöm: a szoba négy fala között volt. Akkoriban előfordult, hogy nem tartottam annyira fontosnak az emberi kapcsolatokat. Mindeközben elmaradtak a nagy lehetőségek, nem volt meghívás. Egy idő után észrevettem, hogy ugyanazok az emberek vesznek körül, barátaim pedig bizalmatlanul, félve szólítottak meg. Megtanultam, hogy ugyanolyan értékes ember, aki a mindennapokban teszi a dolgát, mint akiről a sajtóban szólnak. Nincs közöttük minőségi különbség, csak más a dolguk.
Édesapám is mindig talált nekem olyan feladatot, amivel visszarántott a hétköznapokba. Egy nyáron elvitt magas feszültségű villanyoszlopokat csiszolni. Ott senkit nem érdekelt, hol énekelek, vagy fogok-e három akkordot a gitáron.
