Már a cím megérne egy misét… Sőt, már csak e két szó egy helyen való említése.
Amikor kiderül, munkanélküli vagyok, akkor mindenki legyint egyet: jó, neked, nincs semmi dolgod. Most erre mit lehet mondani?! Persze, nincs munkahelyem, ez igaz, itthon vagyok, de attól még van munkám, de még mennyi!
Amikor a lányom megszületett, majdnem egy évig háromórás szakaszokra volt osztva az életem. Két szoptatás között ugyanis ennyi idő telt el. Sári szopott, aztán vagy visszaaludt, vagy lefektettem az ágyába, hogy nézelődhessen. Volt jó két órám a következő etetésig. Jó esetben megfőztem, elmosogattam, porszívóztam, vagy valami hasonlót csináltam. Semmi komolyabb dologba nem kezdhettem, mert mire hozzáfogtam, már jelzett is Sári, ő bizony éhes. A tejes közjáték végére már azt se tudtam, mit is akartam előtte.
Később, ahogy a gyermek nőtt, ügyesedett, az egész napom arról szólt, hogy vele foglalkoztam: játszottunk, mászni és járni tanultunk. Közben valahogyan elkészült az ebéd is, takarítottam, mostam, teregettem. Sári mindenhová jött velem. Mindent együtt csináltunk. És ez olyan jó volt!
Sok anyukát zavar, hogy nincs egy szabad pillanata sem, a gyermek mindig vele van. Nekem jó volt így. Jól éreztem magam a bőrömben, megtanultam úgy dolgozni, hogy fél szemmel a csemetét figyeltem, másikkal meg az éppen folytatott cselekvésre koncentráltam. Néha tényleg nehéz volt, elfogyott a türelmem, kiakadtam… Ilyenkor kellett a nagy levegő, elszámolni tízig, és elölről kezdeni az egészet újra és újra.
Ha kellett, hát huszadszor is félretettem a mosogatnivalót, és, ki tudja hányadszor aznap, játszottunk egyet a pónikkal, vagy megnéztük a szomszéd bácsi tyúkjait. Sokszor este teregettem ki a reggel kimosott ruhákat, vagy éjjel mosogattam, takarítottam, mert napközben eljátszottuk az időt. De megérte, mert mindkettőnknek jó volt ez a szabad élet, a sok közös program.
Idő kellett ahhoz, hogy Sári megtanuljon egyedül is játszani, hogy néha ellophassak tőle pár percet. Eleinte csak ültem, és lestem, mit csinál, hogyan találja föl magát. Lassan fölbátorodtam, elkezdtem újságot olvasni, keresztrejtvényt fejteni. No, nem úgy kell ezt elképzelni, hogy egyszeri nekifutásra kiolvastam a sajtóterméket, hanem inkább úgy, hogy egy cikket többszöri megszakítással olvastam el. Ugyanis az én kicsi lányom hozzászokott, hogy anya az, aki mindig ráér, még akkor is, ha igazából nem. Az ilyen szituációkra találta ki a Jóisten a férjeket: csak egy kis rafinéria kell hozzá, és rájuk is lehet sózni a csemetét. (Ha nem is korlátlan időre, de a cikk végéig mindenképp.)
Ami föltűnt, és egyre inkább zavart, az az volt, hogy úgy éreztem, beszűkültem. Nem jutottak eszembe dolgok, szavak, elfelejtettem, mit akartam pár perccel korábban, arra meg nyomokban sem emlékeztem, mit tanultam (nem is olyan régen) az iskolában. Föltételezem, ilyen az agymosás is: tudom, hogy tudom, csak éppen nem jut eszembe. Igen bántó volt a szellemi leépülés (elvégre, ha már én is észrevettem!), ezért, gondolván, az majd segít, hozzáfogtam a diplomamunkám megírásához. Vagyis, csak szerettem volna, mert előbb Sárit hozzá kellett szoktatnom ahhoz, hogy ne hozzám jöjjön, ha gondja van. Aztán a zembört is be kellett idomítani (hiába házias példány, hiába volt már eddig is sokat a gyerekkel), mert nem ismert minden Sári-rigolyát. És, végül, nekem is memorizálnom kellett az új szabályt: NEM ugrok, ha éhes a gyerek, vagy, ha pelenkát kell cserélni, és a székemen maradok még akkor is, ha liluló fejjel üvölt a kicsi.
Aztán jött a jó idő, csak néztem ki az ablakon, lestem, mit csinál a család. Kár szépíteni, jól elvoltak. Kicsit rosszul esett, hogy már nem én vagyok a világ közepe a gyermekemnek, talán picit bántott is, hogy mindent meg tudnak oldani. Legvacakabb az volt, hogy bármit is csinálnak, azt NÉLKÜLEM teszik. Persze, jó érzés volt látni őket, meg azt, hogy ennyire összeszoktak, de hiányzott a hármasunk. Mert a közös időt áldoztuk be: délelőtt én voltam Sárival, s miután apa hazaért, én vonultam el tanulni. Lelkiismeret-furdalásom volt, hogy önzőn csak magammal és a munkámmal foglalkozom, hogy ellököm őket magamtól, hogy nem vagyok rendes anya. Tudom, badarság, de hosszas őrlődés után, egyik nap fogtam, kikapcsoltam a számítógépet, elrámoltam a papírjaimat… és megkerestem a famíliát a kertben, mert inkább szűküljek be, mint hogy az első macskakergetésről lemaradjak!
