Tény, hogy egy ügyes gyerek nagy segítség a háznál. Millió dologban közreműködhet, amellyel anyuka válláról egy csomó terhet levehet. Ilyen az én gyerekem is: segít teregetni, DVD-ket rámolni, könyveket számolni, ruhákat hajtogatni. Szóval ügyes gyermek. Olyan, mint Bendegúz az Indul a bakterházból: abszolút jó szándékú, csak mire a megvalósításhoz ér, mindig közbejön valami.
Mióta önállóan tud közlekedni, mindig segített. Legkedvesebb elfoglaltsága a dugig tömött mosógépből való kirámolás volt. A kis hintaszékecskéjéből nézte végig a mosást (nagyon szerette, megunhatatlan volt a műsor – tényleg jobb, mint némely televíziók programja), ringatta magát, ha centrifugált a gép, de legjobb mégis az volt, amikor kimosott a masina. Hangos kattanás jelezte, nyitható az ajtaja. Hiába siettem, sosem sikerült elsőként érkeznem. Mire odaértem, Sári már derékig a gépben volt, dobálta kifelé a tisztára mosott ruhákat. Olyan elmélyülten dolgozott, nem nézte, hová repültek a gönceink. Ha kiürült a gép, leült elébe (még jó, hogy volt pelusa), és ráérősen, hozzáértőn elrendezte a vizes ruhákat a csempén. Úgy kellett egyesével ellopkodnom tőle a cuccainkat, hogy kiteregethessek.
Néha, ha ráérek, vagy ha Sári szeretné, családi képeket nézegetünk. Megfigyeltem a fotókon, hogy kezdetben tele volt mindenféle nippekkel a könyvespolc. A későbbiekben a fontosabb, illetve drágább könyvek ki lettek válogatva, és elmentettük őket a fölső polcra. Aztán, szép lassan az apró emléktárgyak is eltünedeztek az alsóbb régiókból (mondjuk ez nem esett nehezemre, mert mindig is utáltam a polcon port törölni a különféle kacatok miatt). Mire minden fontosat áttelepítettünk a legfölső szintre, Sári kapott egy hintaelefántot. (A hintaelefánt olyan, mint a hintaló, csak a ló helyén elefánt csücsül.) Sári Fanni hátán beutazta az egész házat. Egy idő után már unalmas volt csak úgy fannizni le-föl a szobában, s – gondolom –, Sári unta az elérhető könyveket, ezért úgy vélte, ideje meghódítaniuk a magasságot is. Nosza, odatolta Fannit a könyvespolchoz, a hintaállat talpát beakasztotta az alsó polc alá, ő meg fölmászott az elefánt hátára, onnan a fejére. Ezt látva kicsit szédülni kezdtem, aztán végignéztem, ahogyan a gyermek hosszasan válogat a legféltettebb könyvek között, hogyan ejti le a legdrágábbat, és ő maga hogyan billen meg Fanni fején. Még aznap visszarámoltam minden érdekes dolgot az alsó polcra.
A könyveken kívül csak a DVD-knek nem tudott ellenállni a kis felfedezőnk. Semmi mást nem bántott (a saját dolgait nem számolva. Jó, néha kipakolta a szekrényéből az összes ruhát, de ennyi). Az apja akármit csinált, kérhette szépen, papolhatott, fenyegetőzhetett (mert elpakolni nem akarta a gyűjteményt), ő akkor is átrendezte a dobozokat. Mindegyik hangos puffanással ért a földre, ilyenkor a zembör is rándult egyet idegességében. Végül, néhány heti aktív polcrendezési időszak után csak helyreállt a rend: lemezek a polcon, a gyerek pedig nem nyúl hozzájuk, de nem ám, csak távolról csodálja őket.
Nem tudom, emlékeznek-e arra a ketrecre, amelyikről a múltkor meséltem. Mert nekem eszembe jutott, pontosan mikor is és milyen apropóval vettük. Nem semmi története van, az biztos! A férjem hóban, sárban ment érte a szomszéd városba, egy kisebb vagyont otthagyott érte: ha már kalitka, legyen jó, ne verje benne magát össze a gyerkőc. Szóval, a történet: adott egy ügyes gyermek, egy doboz popsikrém és Csíkos cica, a plüssállat. Ha minden hozzávaló kéznél van, akkor jön létre a popsikrémmel kikent macska és a bekrémezett gyerek nevű absztrakt mű. A nappali közepére terítettem egy plédet, arra rátettem Sárit, elkapta Csíkost, én meg pár lépéssel arrébb mentem, a konyhába. Egy idő után föltűnt a nagy csend. Ez nálunk mindig is gyanús szokott lenni! Az a két perc alatt, amíg az ebéddel foglalkoztam, a gyerek megkaparintotta a popsikrémet (nem messze volt a polcon), valahogyan kinyitotta (persze addig még sosem sikerült), ráadásul még bele is nyúlt. De nem csak belenyúlt, hanem rendesen bekente a macskát, a pokrócot, és végül, fináléként saját magán az új nadrágot, ami először volt rajta. No, ekkor néztünk össze az apjával, hogy igen, ideje megvenni a ketrecet. Azt a ketrecet, amelyet szinte semennyit se használtunk, mert nem tetszett Sárinak.
