Eleinte nyolc keréken gurultunk, babakocsival. Mindenhová eljutottunk. Utazhattunk autóbusszal, de akár vonattal is, mindegy volt, a kocsi elvitte Sárit mindenhová.
Rengeteget gurultak a kis kerekek, csak falták a kilométereket: állandóan úton voltunk. A kocsiban lehetett aludni, enni, nézelődni, egyszóval: mindent, ami egy picurkának fontos.
De attól kezdve, hogy elsajátította a járás tudományát, szomorú napok köszöntek az új „esernyőkocsira” (mely nevét onnan kapta, hogy összecsukva nem nagyobb egy családi esernyőnél). Mikor sétálni indultunk, előkerült a kocsi, bele Sári. Az utca végére már egy üres kocsit toltam, mely igazából csak arra volt jó, hogy akadályozzon a meglógni készülő gyerkőc elérésében. A kocsi mind többet maradt otthon. Csak olyankor került elő, ha a kocsival érkező vendégek indultak haza, mert akkor el kellett kísérni őket a sarokig. De csakis addig, mert többet nem bírt ki az örökmozgó utas a fogságban. Fél év után beláttam, nyugodtan megszabadulhatunk a járműtől, senkinek se fog hiányozni.
A következő állomás a szülők rémálma: a tologatós kerékpár. Bár van rajta pedál, lehetetlen hajtani, csakis úgy halad, ha a kedves szülő tolja. Közben a poronty minden létező oldalon egyszerre akar le- és kiesni, attól függően, kit milyen modellel áldott meg a sors és a rokonság. De legalább nem nekem kell cipelni a kis sózsákot.
Mire kinőttük a tologatóst, Sári kétéves lett. Anyósomék ez alkalomból vettek neki egy kis piros kerékpárt. Én csak néztem, nehogy már! Egy kétévesnek bicikli? A kétévesnek a negyedik próbálkozásra szépen gurult a kerékpár. Ügyesen tekerte! Igen, egy pont az anyósnak.
Hogy én mennyit szaladtam utána! Mert szép lassú tekerésben semmi érdekes nincs. A dolog ott kezd érdekessé válni, amikor anya szalad az ember után. A sokadik nekifutásnál már furcsán veszi a levegőt, lóg a nyelve, és a kerékpár elzárásával fenyegetőzik. Hát nem érdekes?
Ennél csak az volt érdekesebb (legalábbis Sárinak), amikor a cicákat utaztatta. A kétkerekűn elöl is volt egy kosár és hátul is. Cilike került hátra, Cirmos előre. Cili cica az első adandó alkalommal otthagyta a bicajt, Cirmos pedig még élvezte is az utazást, mert nem sietett megszökni. Sok-sok körön át ült a kosárban, a gazda pedig büszkén körözött az udvarban.
Az idő múlásával Sári is okosodott, már meg tudtuk beszélni a főbb szabályokat, elgurulhatott a sarokig meg vissza. Boltba és piacra is a kis pirossal mentünk.
Egy nap Réka, a kis barátnő, bemutatta új tudományát: pótkerék nélkül hajtotta a biciklit. Sárit ez nem hagyta nyugodni. Megkérte az apját, vegye le a pótkereket, mert ő megtanul nélküle kerékpározni. Mi ebben nem hittünk, de hagytuk, hadd próbálkozzon. Fél óra szaladgálás és jó néhány landolás után Sári végiggurult az udvaron a kis pirossal. Igaz, a végén lerepült, de akkor is megülte a lovat. A következő napok az új tudás csiszolásával teltek. Azóta a két kislány együtt gurul valamelyik család udvarában.
Lassan kinövi a kis piroskát, de nem gond, mert a napokban kapott a szomszédoktól egy biciklit. Egy gyönyörű, lila kerékpárt. A szomszéd kislány kinőtte, és úgy gondolta, Sári örülne neki. Sári negyedóránként ellenőrzi, hogy tényleg marad-e a kerékpár. Tényleg neki adta a kislány? De biztos?
Kicsit még nagy az új kétkerekű, de megbeszéltük, ez nagylányos bicikli, mire megtanulja vezetni, nagylány lesz. Azóta napi rendszerességgel ellenőrizgeti, elég nagy-e már hozzá.
