Számomra az egyik legkedvesebb (ha nem a legkedvesebb) gyümölcs a cseresznye. Alig vártam, hogy végre Sárival is megízleltethessem. Szó se róla, rendes gyerek, tetszett neki, kért volna még, csak mi nem mertünk sokat adni neki, mert a cseresznyét köztudottan nehezen emészti a gyomor. Emlékszem, szezonban a cseresznyefán töltöttem az egész napot, aztán fél éjszaka fogadkoztam, bizony Istók, soha többet, még tájékára se megyek a fának, annyira fájt a hasam. (Majd reggel, feledve az éjszaka gyötrelmeit, megint a fán ülve szüreteltem.)
Sári kicsit nehezményezte is, hogy nem kapott több cseresznyét, de aztán meggyel vigasztalódott. A mama kertjében van egy fácska, mindig roskadásig tele van nagy, mélybordó színű, édes meggyel. Abban az évben is rengeteg termett, s ha csak kezébe fogta az ember, már ki is serkent édes leve…
Létrákkal, kosarakkal, vödrökkel fölszerelkezve érkeztünk a tetthelyre. Meg persze Sárival. Startra készen álltunk a létra alsó fokán, amikor rájöttünk, a gyereknek nem hoztunk semmi unaloműzőt.
Nekifogtunk a munkának (számomra tényleg munka, mert amikor nem azonnali fogyasztás miatt szedem a meggyet, eszembe se jut enni. Bizonyára a vödör és a kosár frusztrál), fölmásztunk a létrára, a fára és szedtük a kompótbavalót. Belefeledkeztünk a munkába, Sári se méltatlankodott, hogy hanyagoljuk, gyorsan megteltek a kosarak. Szilárd talajt érezve talpunk alatt szétnéztünk, hol a gyerek. No, volt is mit látni! A mi drága csemeténk úgy kikente magát meggyel, hogy rá se lehetett ismerni. Sajnáltuk is rendesen, de nem volt nálunk fényképezőgép, pedig megérte volna megörökíteni a feje búbjától a körme hegyéig meggylétől bordó egyévest. (Másnap, előrelátón, már vittük a fényképezőt, akkor meg nem sikeredett úgy a mimikri.) Annyira összemaszatolta magát, hogy a pólóján se maradt tiszta felület. Háziasszonyként a ruhákat leírtam, anyukaként pedig rettenetesen jól szórakoztam Sári kinézetén.
Másnap megismételtük a hadműveletet, de valahogy senkinek se volt töretlen a munkakedve. Mi is csak olyan ímmel-ámmal dolgoztunk, és lánykánk se igen eszegetett. Fölfedezte, érdekesebb két kézzel összenyomkodni a gyümölcsöt, mert ilyenkor mindenfelé spriccel a leve, és azon nagyokat lehet nevetni. Munkánk végeztével hazamentünk, megfürdettük Sárit, tiszta pelenkát kapott, s ahogy az lenni szokott, rögtön meg is töltötte. Kicsit furcsállottam is, hogy aznap még nem volt nagydolog. Nagy erőlködés után megszületett a mű: szerényen csak mogyorós csokinak neveztem el, mert a formációról egyből erre asszociáltam… Az előző napi nagy meggyzabáláskor eszembe se jutott, hogy egy ekkorka kisgyerek még nem tudja kiköpni a magokat. És Sári rengeteget evett. A kaki is erre utalt, mert inkább mogyoró volt az, mint csoki. Elsőre nagyon megrettentem, aztán megfejtettem a rejtélyt, mely még jó egy hétig, egészen a meggyszezon végéig kísérte mindennapjainkat.
Azóta eltelt pár év, Sári is megtanulta kiköpni a magot, de nekem, ha mogyorós csokit látok, még most is lánykám egyedi dizájnú és kivitelezésű mogyorós csokija jut eszembe.
