Bizony néhány hónapja még nem is gondoltam volna, hogy közelről és élőben is megnézhetem a londoni Olimpiát. Míg a legtöbb ember már 4 évvel korábban tudja, hogy ő ott lesz, hosszan tartó spórolás és tervezés előzi meg a helyszíni olimpiai szurkolást, én véletlenszerűen csöppentem a brit fővárosba.
Az út Hollandián keresztül vezetett, egy amolyan „nézzünk körül Angliában” spontán ötlettől vezérelve. A spontán ötlet végül jó döntésnek bizonyult, és másodmagammal letáboroztam Londonban, az olimpiai falutól nem is olyan messze. Ennek köszönhetően sikerült bepillantani a mindennapos készülődésbe, az izgalomba, az időnkénti pánikba és természetesen az örömteli pillanatokba is.
Az a bizonyos „biztonság” és a közlekedési káosz, ami elmaradt
A „hagyományos” brit rendőrnek nincs fegyvere, van nála egy bilincs és egy kisebb gumibot. Néhány, veszélyesebbnek tartott kerületben viszont posztolnak fegyveresek. Az elmúlt években a rend éber őreit alaposan próbára tették: volt metrórobbantás Londonban és utcai zavargás is. Talán éppen ezért – szerintem – az elvártnál kicsit nagyobb hangsúlyt fektettek a biztonságra. Légvédelmi rakétákat telepítettek a városba, a Temzén a turista hajók helyett a katonaság cirkált. Egyesek szerint az igencsak látványos biztonsági intézkedések erőfitogtatásként is szolgáltak, hiszen még az Olimpia kezdete előtt több bírálat is érte a szigetországot. Ellenben a lakosságnál a katonaság állandó jelenléte csak fokozta a félelmet, mivel azt sugallták, hogy London igenis terroristatámadás célpontjává válhat. Többször felemelte a lakosság a hangját, hogy diszkrétebben is végezhetnék az ilyen biztonsági intézkedéseket. Egyébként a rendőrök és a katonák meglepő módon igencsak kedvesen végezték a munkájukat. Az Olimpiai falu mellett szolgálatot teljesítő rendőrök gond nélkül álltak a turisták rendelkezésére és fényképezték őket, a katonaság tagjai pedig szintén mosolyogva kalauzolták el az odalátogatókat legközelebbi pénzváltó irodához.
A másik pánikkal övezett kérdés a közlekedés volt. London tömegközlekedése egyébként szinte kifogástalanul van megoldva, ekkora város esetén ez mindenképpen dicséretes és figyelemre méltó. Viszont a londoni lakosságot már-már aggasztotta, hogy a legnépszerűbb és leggyorsabb metróvonal, a Central, az Olimpia kezdete előtt körülbelül 3 héttel folyamatosan leállt, nem ment, az első metró is csak reggel 8-9 körül indult, ami munkába igyekvéskor kifejezetten hátrányos lehet... Továbbá az is aggasztotta őket, hogy túl sokan akarnak majd ezzel a metróval utazni, ami összeköti a belvárost és az Olimpiai falut a főváros keleti részében. A londoni tömegközlekedési vállalat már egy hónappal a játékok kezdete előtt óriásplakátokkal és az állomásokon kifüggesztett panókkal hívta fel a lakosság figyelmét arra, hogy ha nem muszáj, akkor ne utazzanak metróval a játékok ideje alatt. A londoniak ezt nem is tették... Szerintem egészen egyszerűen erre az időre vették ki a szabadságukat és menekültek el a városból. A tömeg mindenhol a megszokott mennyiségű volt, talán csak annyi volt a feltűnő, hogy ki volt festve az arcuk, és zászlót használtak esőkabátnak. Ennek egyik oka a már említett és előre beharangozott tömeg volt és a pánikhangulat, hogy senki sem juthat el időben Kelet-Londonból a munkahelyére, haza pedig főleg nem. A megnyitó idején az utcák szinte teljesen üresek voltak, csak az merészkedett ki, akinek halaszthatatlan dolga volt.
Az a misztikus olimpiai láng
A londoniakat igencsak megosztotta az Olimpia. Volt aki tűkön ülve várta az eseményt, mások pedig már a hátuk közepére kívánták – éppen a fent említett biztonsági intézkedések és a pánikhangulat miatt. Viszont amikor Londonba ért az olimpiai láng, szerintem nem volt olyan ember, aki ne követte volna figyelemmel és ne ment volna el a hozzá legközelebb eső helyszínre, hogy megnézze és részt vegyen az Olimpiát övező különös hangulatban. Szinte mindenki figyelemmel kísérte például, amikor a 27 éves Ben Parkinson vette át a lángot. A fiatalember Afganisztánban szolgált, mindkét lábát elveszítette, és maradandó agyi károsodást is szenvedett. Művégtaggal és gyógytornászával tette meg a 300 métert a lánggal, miközben a többezres tömeg biztatta, hogy bizony meg tudja csinálni. Ugyanígy könnyek szöktek a közönség szemébe, amikor Doreen Lawrence vette át a fáklyát, akinek fiát rasszista támadás következtében megölték, pedig ő is olimpiai bajnok atlétának készült. Az olimpiai láng előtt mindenki fejet hajtott, még akkor is, ha magával az eseménnyel nem értett egyet vagy nem rajongott érte.
Nekem is volt szerencsém látni, kétszer is. Egyszer itt a szomszédban, második alkalommal pedig éppen Wimbledonnál adták át. Néha elgondolkodtam azon, hogy ha esetleg valahol Kelet-Európában lenne az Olimpia, akkor hogyan zajlanának a dolgok... Ahol vitték a lángot, értelemszerűen rendőrök álltak, viszont igencsak szellősen, egy-egy óvatlan pillanatban ki lehetett ugrani az útra, hogy közelebbi kép készülhessen. Ha a szemfüles „bobi” észrevette, mosolyogva jött oda és szólt, hogy amennyiben nem gond (!), legyen kedves a drága turista (ez esetben én) visszamenni a járdára, és reméli, hogy ezzel nem tette tönkre a napomat. Ilyenkor az ember csak megdöbbenve áll, hogy vajon az angolokat külön képzik a kedvességre vagy eleve ilyenek...?
Látni az olimpiai lángot bizony egy felemelő és csodálatos érzés. Amikor éppen átadták a lángot, a fiatalember, aki átvette a stafétát, remegve és megilletődve állt a biztonsági őrök kordonjában, talán még könnyek is szöktek a szemébe... Megérkezett a kísérő rendőrautó, ő pedig lassan elkezdte lefutni a maga 300 méterét, ami majd bevezeti őt a történelembe.
Az élőben szurkolás és a valódi olimpiai hangulat
Bizony olimpiai jegyet szerezni nem egyszerű történet. Sok-sok botrány és felháborodás övezte a jegyeladást, mely szerint nem lehetett jegyet kapni, a lelátók viszont üresek voltak. Jegyet azonban lehetett kapni – csak nem mindig. Kizárólag interneten árulták (hivatalosan). Persze az olimpiai falu mellett üzérektől is lehetett szerezni sokszoros áron, aztán a kedves szurkoló imádkozhatott, hogy ne legyen hamis. Különböző nemzetek szurkolói klubjában is lehetett venni többórás sorbanállás után. Ez is egy jó bevételi forrás, hiszen voltak akik órabért adtak azért, ha valaki helyettük állt sorba. Aki azonban interneten vette a jegyét, az sem menekült a sorbanállástól, hiszen még el is kellett menni felvenni a jegyet. Sikerült is szerezni aránylag olcsón kajak-kenu döntőre. De, aki esetleg nem akart fizetni, annak még mindig ott voltak az ingyenes versenyszámok, amiket London utcáin rendeztek. Ilyen például a távgyaloglás, kerékpározás, maraton... Én is bővítettem az ingyen szurkolók táborát, a férfi távgyaloglás a Buckingham-palotánál került megrendezésre. Sikerült összefutnom a fiatal magyar induló szüleivel és barátaival, így velük lengettem a zászlót, és kiabáltam torkom szakadtából, amikor az ifjú atléta (23 éves mindössze) elhaladt előttünk. Ott abban a pillanatban rájöttem, hogy tényleg van valami abban, hogy a részvétel a fontos... Többezer ember gyűlt ott össze, hogy biztassa ennek a nem túl népszerű sportnak a versenyzőit, akik hihetetlen sebességgel, alig másfél óra alatt gyalogolják le a 20 kilométert.
A másik élőben szurkolási élmény a kajak-kenu döntő volt. Igaz, három óra utazás és 3-4 km gyaloglás után már nem sok erőt éreztem magamban, hogy bárkit is buzdítsak. A legolcsóbb jeggyel állóhely jár a kerítés mellett. Aki fizetett közel 200 eurót a két órás programért, az páholyból nézhette az eseményt. A kerítés melletti állóhely hátránya, hogy ugye odaáll előre a magasabb, sőt, a családosok is megérkeztek, akik a 6-7 éves gyereket is a nyakukba ültették, hogy a csemete jobban lásson. Ilyenkor bizony nem sok a tolerancia, hogy mindenki ugyanúgy fizetett, hogy nézhesse a versenyt. Néhány szurkoló illedelmesen eltessékelte az első sorból az apukákat, mondván, a gyerek a harmadik sorból is lát, ha valakinek a nyakában ül.
Szavakkal leírni talán lehetetlen, milyen ott állni egy olimpiai döntőben... Amikor a magyar férfi kajak négyes (akiktől érmet nem sokan vártak), másodikként ért be, és a tömeg egyszerre skandálta, hogy „Szép volt fiúk!”... És a kivetítőn közelről mutatták, hogy bizony a négy izmos legény egyszerre pityereg és integet a szurkolóknak. Ugyanez az örömmámor – vagy még nagyobb – volt, amikor Kozák Danuta elsőként ért be a célba. Síró szurkolók énekelték a himnuszt, én magam el sem hittem, hogy a mellettem álló közel száz kilót nyomó és meglehetősen veszélyesnek kinéző fiatalember örömkönnyeket hullat. Kifelé menet a kajak-kenu pályáról szurkolók gyűrűjében a férfi kajak négyes autogramot osztogat és fényképezkedik az őket még mindig éltető piros-fehér-zöldbe öltözött közönséggel.
A kijáratnál önkéntesek állnak, külsőből ítélve nem európaiak. A hangosbemondóba bemondják: „Viszlat Hungary, szep vot.” Lám lám, hajlandó az indiai önkéntes megtanulni ezt az egy mondatot, és ezzel szebbé varázsolni a szurkolók napját. Odajönnek még a németek és az ausztrálok is, megbeszélik a piros-fehér-zöldekkel, hogy ez bizony jó menet volt. A konkurencia gratulál egymásnak, és mosolyogva közlik, hogy viszlát Rióban... Úgy tűnik, az Olimpiának mégiscsak van egy más hangulata... Amikor a távgyalogláson a magyar szurkolótábor mellett lévő írek gond nélkül biztatják a magyart is, mert így a sportszerű. Amikor az indiai önkéntes szép napot kíván magyarul... Bizony egy kicsit más világ ez, és valóban mindenkinek igaza van, amikor azt mondja, hogy az Olimpia a legnagyobb és a legszebb esemény.
