(Fotó: rtlklub.sajtoklub.tv / Bársony Bence)
Meglepett, hogy Árpa Attila egy telepakolt reklámszatyorral a kezében érkezik a beszélgetésre. Számára nincs ebben semmi különös. Gyakran tesz ilyet, hiszen, mint mondja, imád főzni, a szusitól kezdve bármit elkészít. Ha éppen nem forgat, akkor minden nap ő készíti a vacsorát. A média fenegyereke megkomolyodott, a róla kialakult macsókép jórészt felvett álarc, amit pár éve önként levetett. Büszke apuka. Felesége, Tomán Szabina szerint Attila kiváló férj, és jobb apát el sem tudna képzelni a kislányuknak, Amirának.
Árpa Attila Münchenben született, s mivel édesapja a nyugati filmgyártásban dolgozott, abban a környezetben felnőve szerezte tudását. Mivel remekül tudott németül, ez a magyarországi kereskedelmi televíziózás hajnalán nagy értéknek számított. Ezért került az éppen alakuló magyar RTL Klub televízióhoz, amelynek kreatív igazgatójaként nagy szerepet játszott azokban az években. Ő volt a producere a Heti hetes, a Kész átverés, a Pasik, a Mónika és a Gálvölgyi show című produkciónak, és a ValóVilág című valóságshow-nak. Kipróbálta magát a kamera előtt is: rendezőként az Argo című akciófilmmel debütált, amelyért a 2005-ös Filmszemlén megkapta a közönségdíjat. Négy könyve jelent meg: A Sólyom országa, Ha én ezt a klubról egyszer elmesélem, Macsópapák és a Holtomiglan. Számos tévéműsor és nagyjátékfilm producere, jelenleg saját filmgyártó cégét vezeti.
Árpa Attila a közönséget becsüli és szereti, szórakoztatására szívesen vállal különös dolgokat is. A Nagy Duettben például Falusi Mariann párjaként újabb arcát ismerhettük meg, Klausmann Viktorral pedig a Szerencsekerékben bűvölte a játékosokat.
Igaz, hogy a környezeted leakart beszélni a Szerencsekerék műsorvezetéséről?
– Igaz. Nem tartották kompatibilisnek a műsort és a személyemet. Akkor még mindenki a régi, Klausmann-féle Szerencsekerékre gondolt, én pedig nem vagyok az a szélesen mosolygó, gyönyörűen artikuláló, kellemesen sziporkázó klasszikus műsorvezető. A STORY4 vezetői aztán ideadták nekem a műsor francia változatát, amit követni szerettek volna, és az nagyon meggyőző volt, hiszen sokkal kötetlenebb, modernebb, lazább, mint az itthoni régi változat. Emlékszem, a francia verzióban még egy kutyája is volt a műsorvezetőnek. Az egy más szemlélet, nem az a „mosóporos” Szerencsekerék volt, hanem a 21. századi változat. Mosóporos műsort biztosan nem vállaltam volna.
Mennyivel másabb most az életed, min tamikor az első könyvedet – RTLKlub-beli munkásságod „leleplezését” – írtad?
– Ugyanaz az élet, csak fejlődök valamerre. Szomorú lennék, ha nem így történt volna. Az ember mindig fejlődik. Új szakmát kezdtem, új dolgokba fogtam bele. Talán annyival másabb mégis, hogy szabadabb lettem. Függetlenedtem a kereskedelmi tévéktől, ami az elmúlt tíz évemre nem volt jellemző. Most már valóban azt csinálom, amihez kedvem van. Színészet, filmezés, forgatókönyvírás. Nincs főnököm, aki megmondja, mit tehetek és mit nem. És ami nagyon fontos: a médiahatóságok sem tudnak beleszólni a munkáimba.
És írtam egy regényt is, ami nemrégiben jelent meg.
Milyen most a magyar médiában dolgozni?
– Nem tudom, mert nem dolgozom a magyar médiában. A Szerencsekerék műsorvezetése nem tartozik ebbe a kategóriába. Ez inkább szórakozás. És szórakoztatás. Én is élveztem, és remélhetőleg a nézők is. Ráadásul a műsor nézői nem mindig a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közül kerülnek ki, de nem is az Index törzsolvasói közül. Az a közönség tart velem ezekbe a műsorokba, amelyik megszeretett ANagyDuettcímű műsorban, és mosolyogva köszön rám az utcán. Nagyon hálás emberek egyébként.
Az énekes műsorban lettél szerethetőbb?
– Ott nem játszottam meg magam. Addigra elég volt már a rosszfiú szerepből. Nem akartam tovább botrányhős vagy inkább bulvárhős lenni. Pláne úgy, hogy az elmúlt öt évben a rosszfiú szerep is olyan bóvlivá vált. Nem is rosszfiú voltam, inkább lázadó, aki a hangos médiazajból fanatistaként akart kitűnni.
Mi ellen lázadtál?
– Nagyon sok minden nem tetszett, ezért provokáltam. És ez a provokáció nézettséget hozott a műsoraimnak, figyelmet generált. Akkoriban a botrányhős jelző még nem volt elkoptatva. Ma már mindenki fenegyerek, mindenki celeb és mindenki botrányhős. Ma már egy szakácsot is fenegyerekeznek vagy a számtalan valóságshow és tehetségkutató szereplőit, ha csak egyszer kócosan jelennek meg a kamera előtt. Nagyon vicces… Jó, hogy már nem tartozom ebbe a kategóriába. Ma már csak amolyan nyugdíjazott fenegyerek vagyok.
Hiányzik valami a nyugdíjazásod előtti fenegyerekből?
– Nem. A provokáció néha reflexszerűen előjön, pláne a jelenlegi helyzetben. Sajnos manapság nem olyan jó Magyarországon élni, pedig továbbra is imádom, és Budapest mindig a kedvenc városom marad. Ám amikor az ember meglátja a köztévé új napi sorozatát, és arra gondol, hogy ezt az érdektelen házi-videót az én adómból készítik, akkor ideges lesz, mert ezek igazságtalan dolgok. Ilyenkor kinyílik a bicska az ember zsebében, és provokál…
Nem véletlen, hogy a regényem is az olajszőkítésről szól… Hogyan lehetséges, hogy 4000 napja nem tudjuk, tulajdonképpen mi is történt akkoriban, és hova tűnt az a 600 milliárd forint? Írjuk meg izgalmas regényben!
Nem lesz ebből bajod?
– Majd meglátjuk… Nincs bennem félelem, mert én nem az a kategória vagyok, akit meg lehet verni, majd a Duna-parton megkötözve kidobni. Persze meg lehet próbálni, de nincs sok értelme. Amúgy sem a tényfeltárás vagy leleplezés a könyv célja, hanem a szórakoztatás. A bűnözői romantika és az alvilág sötét lelke jobban érdekel, mint az oknyomozói újságírás.
Az első könyvednél – a Ha én ezt a Klubról elmesélem címűnél – is mindenki az thitte, hogy minimum öten beperelnek, mégis békénhagytak.
– Talán azért, mert az nem is volt valódi botránykönyv, inkább a szórakoztatóipar hátterét bemutató önéletrajzi kötet. Botrányos csak abból a szempontból lehetett, hogy bizonyos emberekről nagyon őszintén leírtam, mit gondolok. Azt gondolom, ha valaki attól botrányhős, mert kiáll a közönség elé, és őszintén kimondja, amit gondol, az az országot minősíti, mert ezek szerint mindenki más kussban van vagy hazudik. Valóban nem perelt be senki, és a szereplők nagy részével a mai napig jóban vagyok. Vagyis, amit leírtam, az igaz volt, az említettek pedig voltak annyira okosak, hogy belátták, nincs értelme nekem jönni. Az egyetlen, aki a mai napig nem tudta magát túltenni, az CsiszárJenő. Nem bocsátotta meg nekem, hogy abban a könyvben írtam róla. Akárhol nyilatkozik róla, még mindig fájdalomként említi meg, és magyarázkodik. De ezt már szánalmasnak tartom.
Mikor találkoztatok utoljára?
– Nagyon régen. Azóta talán nem is. De kicsit sem hiányzik az életemből.
Komolyra fordítva a szót: mire számítasz új könyved, a Holtomiglan kapcsán?
– Arra, hogy ez nem egy regény lesz a sok közül. Ez nem egy hangulatkönyv, egy gyorsan összedobott valami. Alaposan elő lett készítve, és bízom benne, hogy új stílust teremtek vele. Nagyon jó az alaptörténete, s ha valaha ebből film készül, minden bizonnyal az lesz a magyar keresztapa megfelelője. Remélem, sokan elolvassák!
Az írásnálad valamilyen belső kényszer eredménye?
– Egyáltalán nem. Sőt, mindig nagy szívfájdalmam volt, hogy nem tudok írni. Az első könyvemben nem megírtam, hanem leírtam azokat az eseményeket, amik odáig megtörténtek velem. Később a forgatókönyvekért is fizetnem kellett, könyörögtem az ismerősöknek, hogy valaki csinálja már meg nekem. Aztán, amikor a kiadó felkért, hogy írjam meg az olajszőkítés történetét, ahhoz is ragaszkodtak, hogy ne bértollnokkal dolgoztassak. Érezték, hogy ez nekem való téma és műfaj lesz. Romantikus akcióregény. És egész jól sikerült, boldog vagyok, hogy egy újabb akadályt legyűrtem.
Hangulatember vagy?
– Abszolút. Szerencsére azonban nem radikálisan. Ritkán van rossz kedvem. Inkább a reakcióimat kell kordában tartanom. Az amatőrizmuson és az igazságtalanságon tudok a legjobban kiakadni. Pláne, ha a médiában vagy a filmvilágban találkozom vele. Ilyenkor képtelen vagyok magam visszafogni, semmit sem változtam az elmúlt 20 esztendőben. Igenis lecseszem a másikat, ha tökölést látok. Jó esetben megérti, amit mondok, és összeszedi magát. Sok esetben azonban megsértődik. A magyarok nyolcvan százaléka megsértődik ilyenkor. Ekkor azonban kapnak tőlem még egy adagot…
Én sosem sértődöm meg semmin. Pedig a profi filmes világban farkastörvények vannak, nem lehet hibázni. Talán ezért is vagyok bármire hajlandó egy szerep kedvéért. És nem csak arra, hogy levágatom a hajamat… Az első nagy szerepemnél, a CzukorShow-nál tíz kilót kellett híznom. Az utána következő Van Damme-os filmre, viszont már ki kellett gyúrni magam. A legutóbbi produkcióban – TheTimber a címe, ami egy amerikai vadnyugati film – medveemberként kellett –37 fokban szaladgálnunk fél méteres hóban. Nyers marhahúst ettem egy barlangban, borzasztó ízű ragacsos művérrel.
Jó érzéssel nézed magad vissza a vásznon?
– Nem mindig, ezt szerepe válogatja. Van, amit szeretek, mert úgy érzem, jó voltam benne. De olyan is van, amitől kiráz a hideg, és kínosan érzem magam, ha meglátom. Ne kérdezd meg, melyik ez, hátha másnak tetszik.
A rendezőnek mindenképp, ha bennehagyta.
– Az már az ő dolga…
Rendezőként ilyen tekintetben sok kompromisszumot kellett kötnöd saját filmedben, azArgóban?
– Sokat. De ott a vágóasztal, ami nagy megmentő. Például volt egy nap a forgatáson, amikor az egyik szereplő nem volt beszámítható állapotban, ezért mondatonként kellett felvenni a jelenetét, mert a szöveget sem tudta. A végén úgy lett összeollózva a filmen, hogy azt egyetlen néző sem vette észre.
A nem beszámítható állapotért szankció jár Árpa Attilától?
– Az a bizonyos színész, akit nem nevezek nevén, tudta, hogy elcseszte, másnap reggel bocsánatot kért. Problémakezelésben mindig jó voltam. Ennél az esetnél sem tehettem meg, hogy hazamegyünk. Az a leghülyébb megoldás lett volna. Ott állt a stáb, a hárommillió forintos forgatási költséggel arra a napra, nem volt mese, le kellett forgatni, amit terveztünk.
A meg nem nevezett színészhez hasonlóan te is tudsz bocsánatot kérni?
– Nehezen. És csak akkor, ha már tényleg nincs más megoldás.
Miért okoz ez olyan nagy nehézséget?
– Szeretem azt hinni, hogy nekem van igazam. Tényekkel kell igazolni ennek az ellenkezőjét. Ha elméleti vitáról van szó, addig mérem az ütéseket a másik lengőbordáira, amíg belátja, hogy nekem van igazam.
Ez a családtagokra is igaz?
– Nem mindenkire. A lányomnak mindig igaza van. Tőle például naponta bocsánatot kérek, amiért elfelejtettem beszerezni neki, amit kért vagy éppen nem csináltam meg a muffint, amit az óvodába visz. Vagy nem érünk oda időben a játszóházhoz.
Szüleiddel milyen gyakran találkozol?
– Naponta. Apámmal együtt dolgozunk, van egy gyártó cégünk, és német filmeket gyártunk, mint magyar producerek. Anyukám pedig a lányom kedvence. Közel lakunk egymáshoz, mindannyian felköltöztünk a hegyre.
Tudatosan költöztetek egymás mellé?
– Igen.
Mások meg minél távolabb igyekeznek kerülni.
– Aki így gondolkodik, az vagy nem fogta még fel, hogy milyen rövid az élet, vagy valami nagyon rossz dolog történhetett közöttük.
Édesapáddal könnyen dolgozol együtt?
– Meglepően jól kijövünk. Amióta együtt dolgozunk, nagyon kevés súrlódás volt közöttünk, és az is csak szakmai kérdésekben. Pedig egy filmgyártásnál mindig vannak problémák.
Vakon bízol benne?
– Nagyon sok területen bízom benne, de vakon senkiben. Mindenkinek megvannak a saját hülyeségei, ami miatt egy adott pillanatban rosszul dönt valamiről. Nekem is. De azért én felelek.
Kiben bízol igazán?
– A feleségemben, a szüleimben és a legjobb barátaimban.
40 évesen van még nálad barátfelvétel?
– Igen. Az egyik legjobb barátomat hat évvel ezelőtt ismertem meg. Belépett az amerikai foci csapatba, és azóta a lányom keresztapja.
Mi lesz az Argo második részével?
– Tavaly nekiálltunk, és kiderült, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben nem lehet annyi pénzt összeszedni csak szponzoroktól, hogy elkészüljön a film. Úgyhogy beadtunk egy pályázatot a filmalaphoz, és várjuk a döntést. Megérzésem szerint ez már csak jövőre forog majd.
Tavaly egy duett-lemeznek is nekiálltatok Falusi Mariannal.
– Az egy szomorú történet. Valóban elkezdtük a munkát, de nem tetszettek az elkészült dalok. Pedig nagyon jó szakemberek dolgoztak rajta, de valahogy nem úgy sikerült a feeling, amit vissza szerettem volna hallani, mert keveset foglalkoztunk vele. Nem jutott rá elég idő… Mariannal továbbra is nagyon jó barátságban vagyunk, gyakran találkozunk, de nem akartunk mindenáron lemezt, csak a pénzért. Ezek saját szerzeményeim voltak egyébként, amire ő ráénekelt volna, de ezek a dalok soha nem voltak hangszerelve, csak zongorán vettem fel őket. A kiadó azt mondta, bármikor kiadja, nincs határidő. Lehet, hogy egyszer makacsságból újra nekiugrunk. Nem is baj, hogy így alakult, mert ha ez kijött volna a karácsonyi piacra, az isten sem mosta volna le rólunk, hogy nem a pénz miatt csináltuk.
