A hajdani birodalmi határvárosban 1899-ben emelt Magyar Királyi Selyemfonoda folyóparti épülete, mely még mindig ellenáll az idő vasfogának, pedig 1967-ben bezárták
Nem hinném, hogy Beresztóc (Banatski Brestovac), Ferenchalom (Kačarevo), Galagonyás (Glogonj), Omlód (Omoljica), Torontálalmás (Jabuka), Tárcsó (Starčevo) településnevek hallatán habozás nélkül behatárolnák Pancsovát és vonzáskörzetét. Sándoregyháza (Ivanovo), Hertelendyfalva (Vojlovica) mindenképp ismerősebben hangzik a vajdaságiaknak, mint a fentiek. Viszont, ha Pancsova, akkor légszennyezettség, vegyipar, kőolaj-finomító, Nađa Higl úszó, vagy Georg Weifert (szerbül Đorđe Vajfert) iparmágnás, bankár, akinek pödört bajuszos arcképe az 1000 dinárosról köszön vissza ránk, Uroš Predić festő… Egy városka az Alföld és a valamikori Torontál vármegye területének déli részén a Temes folyó bal partján, amely innen két kilométernyire torkollik a Dunába, a szerb főváros tőszomszédságában, mégis a vajdasági közigazgatás része.
Georg Weifert/Đorđe Vajfert egykori ipari mágnás, bankár pancsovai sörgyára
Számos kis település övezi, mint ahogy a felsorolás is jelzi. Valamennyi település szerb többségű, kivéve Sándoregyházát, amely relatív magyar többségű. 1910-ben a községben a magyarok még 10,3 százalékban voltak jelen, szemben a 36,72% némettel, 31% szerbbel, 15,77% románnal. A legutóbbi népszámláláskor a magyar ajkúak összlétszáma 3,17-re csökkent, míg a németeké 0,18-ra, a románoké 3,19-re, a szerbeké ugyanakkor 76,38 százalékra nőtt. A lakosság is megkétszereződött ennyi év alatt. Magában a városban 2002-ben 4,25%-ot tett ki a magyar lakosság aránya, ezzel a legjelentősebb számú nemzeti kisebbségnek számít. Ugyanakkor 1910-ben a város 16,17%-a vallotta magát magyarnak, 41,88% szerbnek, 35,89% németnek.
Ipara mellett a várost a kereskedelem is erősen meghatározza. Ha ezt mondjuk, nem az utóbbi egy-két évtizedben elhíresült pancsovai „XXI. századi” bolhapiacra gondolunk, mely az ezredforduló táján élte virágkorát. Az iparnak és kereskedésnek, különösen ez utóbbinak szintén már a hódoltság után nyomát találjuk. A kereskedést leginkább a szerbek űzték. (Megfékezésükre 1742-ben például a tiszttartó a szerbek boltjait és borméréseit bezáratta.) Ez időben Pancsova volt a környék réz, fa és gabona kereskedésnek a középpontja. A közeli bányák réztermését ide hozták, itt rakták hajóra, és innen szállították Budára, Komáromba és még távolabbra. Amikor pedig Pancsován a pestis dühöngött, a rezet Nagybecskerekre szállították, és ott rakták hajóra. A fát a Felvidékről tutajokon a Dunán szállították Pancsováig, ahonnan fuvarosok hordták szét a Bánságba. Feljegyzések szerint ebben az időben Pancsován minden kedden heti vásárt és évente négy országos vásárt tartottak.
A XVIII.–XIX. század fordulóján a lakosság tekintélyes százaléka foglalkozott iparral, 1728-ban már „sörfőzőt” is jegyeztek, 1890-ben több mint ötezren foglalkoztak iparral, kereskedéssel csaknem kétezren. A nagyipart a városi gázgyár, a sörgyár, Graumann Henrik gépjavító, vas- és faáru ipartelepe, a malmok és a téglagyárak képviselték. A város az elmúlt évszázadban megőrizte jellegét egészen a mai napig. Ezt igyekeztünk felvételeinkkel is illusztrálni.
