Már a megépítését is hatalmas hírverés előzte meg. BruceIsmay, a WhiteStarLine hajótársaság elnöke a munkálatok megkezdése előtt kijelentette, hogy a majdani Titanic úgy épül meg, hogy semmilyen körülmények között sem süllyedhet el.
A tervezés már 1907-ben megkezdődött, s Ismay, meglehetősen előrelátó ember lévén, azonnal még két úszó járművel kapcsolatos elképzeléseket fektetett papírra. Igaz, ezek némileg kisebbek voltak, s vízkiszorításuk jócskán elmaradt a Titanic 46 328 bruttó regiszter tonnájától.
Egyébként a luxusgőzös szélessége a víz szintjénél 28, hosszúsága 269 méter volt. A gerinctől a kémények csúcsáig 53 métert mértek, ami egy 18 emeletes ház magasságának felelt meg.
A burkolatát alkotó acéllapokat kereken 3 millió szegeccsel rögzítették, s tulajdonképpen ez a páncélzat erősítette meg a hajózási társaság elnökének azon meggyőződését, hogy nincs az az erő, amely a víz alá kényszeríthetné az ő és a White Star Line büszkeségét. Ez a propaganda annál is inkább fontos volt a számára, mert igen erőteljes verseny alakult ki közte és a konkurens hajózási társaság között. Főleg az interkontinentális vonalak voltak mindkét fél számára fontosak, hiszen a menetjegyek ára igencsak borsos volt, és Ismay abban bízott, hogy hosszú távon hatalmas bevételre és profitra tesz szert.
Terve 1912. április 10-én még erősen lobogott, hisz ekkor indult első, s mint később kiderült, utolsó útjára a Titanic. A southamptoni kikötőben ezrek ujjongtak az eseményen. Velük együtt örült 2207 utas és a csaknem 700 főnyi legénység is. Arra ugyan nem volt esélyük, hogy elnyerjék a leggyorsabb tengerjárót megillető Kék szalagot, mert már építésekor tudvalevő volt, hogy három csomóval (hozzávetőleg 5,5 kilométerrel) lassúbb lesz, mint a csúcstartó Mauretania.
Mellesleg, évtizedekig tartotta magát a meggyőződés, hogy a Titanic ezzel az útjával igenis pályázott a Kék szalagra. Az alaptalan hiedelmet talán az is táplálta, hogy a szükséges, és valójában az építési tervben is szereplő 68 mentőcsónak helyett mindössze húsz volt. Az üzemeltetők ugyanis elsősorban arra hivatkoztak, hogy a Titanic elsüllyeszthetetlen, és felesleges a 10000 bruttó regisztertonnánkénti 16 mentőcsónak, másrészt pedig azzal érveltek, hogy a kellő számú mentőalkalmatosság túl sok helyet venne el az utasoktól a csónakfedélzeten. Nos, jórészt ez vezetett oda, hogy az utasok és a legénység kétharmada a jeges hullámokba lelte halálát.
Egyébként a katasztrófa az indulás után négy és fél nappal következett be. Április 14-én húsz perccel éjfél előtt az őrszem úszó jéghegyet vett észre, és azonnal meghúzta a vészharangot. A szolgálatos tiszt azonnal parancsot adott a balra fordulásra, de ezzel együtt elrendelte a bal hajócsavar hátramenetbe való kapcsolását. A hajózási szakértők utólag megállapították, hogy ezt a két műveletet külön-külön ésszerű lett volna végrehajtani, de együtt semmiképpen sem. A hatalmas, teljes lendületében levő hajó csak lassan fordult, és ezért nem tudta elkerülni a jéghegy oldalához való „dörgölődzést”, aminek következtében mintegy 90 méter hosszú lék támadt a Titanic víz alatti oldalán. A beömlő nagy mennyiségű víz súlya miatt a hajó elvesztette stabilitását, és mintegy 45 fokkal megdőlt. Ekkor már a kapitány tudta, hogy elérkezett a vég. Ő ugyan kiadta a parancsot a mentőcsónakok vízre bocsátására, de a kihajózás óta egyszer sem tartottak mentési gyakorlatot, s a tisztek még azt sem tudták, hogy a mentőcsónakokat teljes megterheléssel, tehát akár 60 emberrel vízre lehet bocsátani. A hatalmas káoszban azonban volt annyi lélekjelenlétük, hogy elsősorban a gyerekeket és a nőket mentették. Talán mondani sem kell, hogy az I. osztályon utazók voltak a kedvezményezettek.
A hajó április 15-én hajnali 2 óra húsz perckor elmerült.
A katasztrófa mérlege: 1502 áldozat és csaknem a teljes legénység, valamint 705 megmenekült.
Ha leegyszerűsítve akarunk egyenleget vonni a borzalmas eseményből, nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy a Titanic tulajdonképpen a hajózási társaság vezetése hiúságának esett áldozatául. A cég és a hajó presztízse érdekében ugyanis legkésőbb 16-án délután 5 óráig meg kellett (volna) érkeznie a New York-i kikötőbe, ezért, annak ellenére, hogy már korábban is voltak figyelmeztető jelek a jéghegyek mozgását illetően, a kapitány nem mert letérni a nagyfőnökök által kijelölt, legrövidebb útról, amellyel ugyan elkerülhette volna a jéghegyeket, de csak több órás vagy akár egy teljes napos késéssel. Márpedig ez minden bizonnyal kiváltotta volna a korabeli sajtó fanyalgását, és jelentősen rontotta volna a White Star Line társaság hírnevét.
A sors iróniája, hogy a túlélők között volta Bruce Ismay, a hajózási társaság elnöke is. Nem tudni, hogy a katasztrófát követően mi lett a sorsa, annyi azonban bizonyos, hogy a megmenekültek között volt jó néhány gyermek, akik – talán Isten kegyeltjeiként – szép öregkort értek meg. De csupán az akkor hatéves LillianAsplund amerikai kislánynak voltak emlékei a Titanic végzetéről. Pedig rajta kívül többen is a nagy utazáskor túl voltak a csecsemőkoron. Talán az átélt szörnyűség emlékezetkiesést okozott náluk, és a későbbiek folyamán váltig hangoztatták, hogy semmire sem emlékeznek.
Az utolsó túlélő, bizonyos MellvinaDean mindössze két hónapos volt a katasztrófa idején, s 2009. május 31-én a Titanic kiindulási helyén, a dél-angliai Southamptomban hunyt el.
Évtizedekig senki sem tudta pontosan, hogy hol merült a hullámokba az akkori legnagyobb hajó, mígnem 1985-ben dr. RobertBallard neves roncskutató robot tengeralattjáróval 900 kilométerre Új-Fundland partjaitól, 3821 méter mélységben felfedezte a Titanicot. A világra szóló szenzáció nyomán számos kincsvadász kereste fel a helyet, és igyekezett minél több „emléktárgyat” felhozni, amelyeket később jó pénzért értékesítettek. Jórészt az azóta is lemerülők, nagyobbára azonban egy eddig ismeretlen, vasevő baktérium tevékenységének következményeként igen nagy a valószínűsége, hogy a hajó legfeljebb 2050-ig marad meg jelenlegi alakjában. A hozzáértők állítják, hogy a szerkezete össze fog omlani, és az alsó áramlatok egyszerűen széthordják a darabjait.
Vagyis, soha többet emberi szem nem fogja látni a tengerhajózás legnagyobb katasztrófájának tárgyi bizonyítékait.
