2026. május 5., kedd

Szopizás

EGY GYAKORLÓ ANYUKA NEM MINDENNAPI MINDENNAPJAI

Előre nem sokat agyaltam azon, mi lesz a szülés után. A terhesség alatt a környezetem válogatott rémtörténetekkel szórakoztatott. Mielőtt bepánikoltam volna, elhatároztam, hogy engem ez az egész nem érdekel. Nem fogok idegeskedni. Így is tettem. Végig laza maradtam, nem volt gond a terhességemmel, a szülés is rendben zajlott. A károgó vészmadarak is leálltak, elfogytak a rémsztorik. Mindenki azzal jött: most már jó lesz.

Ahogyan azt Murphy még régen megmondta, ilyenkor úgyis közbejön valami. Jött is. A szoptatás. Valami rémes volt!

Jó, jó, nem kell rögtön elítélni. Az a része, hogy intim közelségbe, testi kapcsolatba kerülhettem közben a gyermekemmel, az tényleg kimondhatatlan élményt jelentett. Éreztem finom melegét, babaillatát, kicsi, puha kezeinek érintését. És a tudat, hogy én táplálom, szintén fölemelő volt.

Hogy milyen fájdalmat éltem át szoptatás közben, az már kevésbé fölemelő. Nagyon fájt. Nem egy-két napig, mint jósolták. Két hónapig biztosan csillagokat, naprendszereket láttam minden három órában.

Amikor Sári megszületett, másfél napig még nem volt tejem. A szülészeten azt mondták, nyugodjak meg, lesz tejem, addig egy újszülöttnek elég az a kis mennyiségű kolosztrum (előtej). Egy normális újszülöttnek lehet, de az én éhenkórász lányomnak nem volt elég (azóta tudom: jól sejtettem, hogy az evéssel nálunk nem lesz gond). Alig pár órásan üvöltésbe fogott, állandóan a cicit kérte. Majd egy napig ment ez így. A végére ő kimerült, nekem pedig már akkor nagyon fájt a mellem, ha csak eszembe jutott az etetés.

Lett tejem, de még mennyi! Ily módon fokozódtak a fájdalmas percek, mert nemcsak Sári tapadt rám éhesen, hanem minden szoptatás után ki kellett fejnem a felesleget, hogy ne feszítsen annyira, és hogy ne gyulladjon be a mellem. Mit mondjak? Eleinte átkozottul fájt, később már csak fájt, s közben végig az járt a fejemben, hogy fejőstehénné degradálódtam.

Persze nem volt ez ennyire szörnyű, csak az első hetek emléke igen intenzíven él bennem, és sajnos nem kellemes élményként maradt meg. Ezt még fokozta az én kicsi lányom is. Három óránként szopott mindig, s maga az étkezés fél órát vett igénybe. Nem aludt el, de nem ám! (Ő ilyen szép lassan szeret enni még most is.) No, engem ezek a félórák készítettek ki. Minden elviselhető volt, még a fájdalom is, de ez a Pató Pál-féle szopizás volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban.

Mint Pavlov kutyái, igen gyorsan megtanultam, melyik sírás jelenti azt, hogy Sári éhes. Elhelyezkedtünk a fotelban, Sári azonnal rám tapadt, és nekem volt fél órám újságot olvasni. De moccanás nélkül, mert ha helyet változtattam, a kicsi mindjárt nemtetszését fejezte ki: hogyan merem megzavarni étkezés közben?! Hozzászoktam, idővel már nem okozott gondot a maratoni tejezés.

Hanem az este! A vacsora nem félórás volt, hanem egyórás. Egy órát ülni egy helyben, tartani az egyre nehezedő csemetét, nem volt mindegy. De volt egy pozitív folyománya (hogy Murphynél maradjunk): nem kellett altatni a gyereket. Egy óra alatt teljesen ellazult, csak be kellett tenni a bölcsőbe, és már húzta is a lóbőrt.

Mikor négy-öt hónapos lett a kis poronty, elkezdtem, szépen lassan, a szilárd ételekhez szoktatni. Nem ellenkezett, mindent megevett, arra kellett figyelni, ne adjak túl sokat. Az idő előrehaladtával egyre több étkezést cseréltünk le konkrét eleségre. Sári pedig tobzódott az élvezetekben: evett és evett. Ráadásként még a cicit is követelte, elvégre mindenkinek jól esik egy pohár ital az ebéd után.

Tizenegy hónapos volt, amikor megbetegedtem. Nem volt nagy ügy, csak valami influenzaszerű megbetegedés, de elég volt ahhoz, hogy elapadjon a tejem. A lelkiismeret kicsit munkálkodott bennem, sajnáltam Sárit, de megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy nem hiányolja a (már csak éjszakai) tejet.

Már hosszú hónapok óta normális méretű és súlyú keblekről álmodoztam. Végre elérkezett ennek is az ideje.

Magyar ember Magyar Szót érdemel