(fotó: Sörfőző Kornél)
A topolyai Mara Amatőr Színtársulat első premierje 2002. június 5-én volt. Az Urbán András-rendezte Moliére-darab, a Kényeskedők után 10 éves jubileumukra tavalyi előadásuk (a Magyar Amatőr Színjátszók XVI. Találkozóján Pataki Ferenc-gyűrű díjjal kitüntetett Liliom) rendezőjével, Szloboda Tiborral és a francia drámaíró A fösvény című vígjátékával készülnek. Írásunk a február végére tervezett premier és a társulat idén ünnepelt fennállásának apropójára készült.
Dimitrijevics Marától 1952-ben, amikor már a topolyai, mindössze tíz évig létező Járási Magyar Népszínház igazgatója volt, azt kérdezte a 7 Nap egyik újságírója, hogyan történt, hogy mégis színésznő lett. A válasz egy meglepő kérdés volt: „Hát színésznő vagyok én?” Ez az önmaga művészi mivoltában szkeptikus Mara és a műkedvelőkből verbuválódott, majd hivatásossá vált, 1949 és 1959 között létező társulata, melynek tehát irányítója, oszlopos tagja volt, teremtette meg azt a színházi hagyományt abban a poros, bús, lomha mezővárosban, mely azonban ehhez, mint más szülötteihez – akármilyen közhelyszerűen is hangzik ez –, idővel hűtlen lett. Pedig a kisváros sokszor fojtó légkörében, bezárult függönyei között, egy kezdeményezés, egy színház porba hullása, majd az utóbbi években nemcsak az intézmény, hanem maga az épület korántsem jelképes életveszélyessé nyilvánítása ellenére is az újabb és újabb nemzedékek között mégis csak kinevelődnek a színpad bűvkörében élők. A művészek és a műkedvelők. A valóban azok, a magukat annak hívők, az ebben szkeptikusok, az amatőrök és hivatásosak vagy a félprofik, a kezdők, majd haladók, a tehetségesek meg azok, akiknek a színjátszás a lelkük miatt jó, és természetesen az ünneplő, a tapsoló vagy kevésbé tapsoló közönség.
A több, mint hatvan évvel ezelőtti falujáró népszínház egyfajta megidézésének, a sok próbálkozás elhalása után egy sikeres, valamint idén már tízévessé ért hajtásnak az eredménye az első két évben a helyi művelődési ház alatt működő, majd 2004-ben önállósult, Sörfőző Károly által alapított és vezetett, jelenleg tíz főből álló Mara Amatőr Színtársulat, mely tehát – talán éppen szándékolt irányvonalként, színjátszói hozzáállásként – annak a színésznőnek a nevét viseli magán, aki önmaga tehetségében kételkedett. A megalakulásuk óta tíz év telt el, akárcsak a Járási Magyar Népszínház esetében, tevékenységük az elődökével szemben azonban folytatódik, a nehéz körülmények, a színház, a megfelelő próbaterem hiánya, a szűkös költségvetés, a város vezetőségének alig érzékelhető támogatása ellenére is hetente háromszor találkoznak, gyakran négy-öt órát próbálnak, és végül – egyfajta lezárásként a kemény munka után – színpadra lépnek. A színpadra, melyen állni, szerepelni olyan nagyon szeret a Kakukk Marciban a nagyságát alakító Vojter Ilonka, az Újjászületés? című előadás Cunija (aki számára egyébként a legnagyobb gondot nem a szerep megformálása, hanem éppen a szöveg megtanulása jelenti). Még akkor is, ha közben a társulat nagy része, de különösen a Csongor és Tündében, Mirígy szerepében emlékezeteset alakító Petrás Gizella – akit anno hívtak az újvidéki akadémiára is, de ő a családalapítást választotta – minden fellépés, tájolás és az ezt követő megérdemelt taps ellenére is valójában a próbafolyamatot élvezi. A rendezővel való ismerkedést – mert az elmúlt tíz évben Urbán András, Péter Ferenc, Mess Attila, Krizsán Szilvia, Csernik Árpád, Hajvert Ákos, Kálló Béla és Szloboda Tibor dolgozott együtt a többféle rendezői módszerre kíváncsi, a színjátszást folyamatosan tanulni, elsajátítani vágyó „marásokkal” –, a darab kiválasztását, a szereposztást, a beálló próbákat, tehát azt az egyre épülő, gazdagodó folyamatot, mely végül megadja az előadás kész struktúráját, de egyfajta ürességet hagy a lélekben. Ürességet, melyet azonban az újabb előadás, az újabb munka ismét meg- és feltölt, mely éppen ezzel – a foglalkozását tekintve óvónő és szerepelni gyerekkora óta szerető – Szabó Erika számára kikapcsolódást nyújt a hétköznapokból, egy olyan játékot, mellyel kiengedheti a gőzt, amihez a furkálódó, anyókás, sokszor vicces, mókás szerepei is megadják a lehetőséget. Nem a visszajelzésekért, nem a díjakért, nem a tapsért játszanak, noha természetesen a dicséret és a közönséggel való kapcsolat is fontos (és ebben, nem mellékes, a társulatnak gyakran van része), azonban, hogy a Liliom-előadásban Marit alakító, Magyari Piri-díjjal kitüntetett Vörös Emesét idézzem: „Ez soha nem lenne elég. Ha nem élveznénk azt, amit csinálunk, a taps kevés lenne.” Önmaga létét veszíti el a színpadon, de ezáltal egy másik énjét találja meg az először a színjátszással rádiósként találkozó, a hősszerelmest, a bugyuta parasztlegényt vagy éppen a gonosz agitátort egyaránt eljátszó Bogárdi Zsolt, akitől – azt meséli, ez a legemlékezetesebb élménye – a Kakukk Marci-beli alakítása után a csókai gyerekhad autogramot kért. A járási tradíció továbbvivése az amatőr – azonban később színi egyetemet, akadémiát végzett társulati tagok pályájának elindításával (például Crnkovity Gabriella és Kokrehel Júlia) is büszkélkedhető –, színjátszó társaság minden egyes volt, megmaradt, csatlakozott és maradni akaró, a színház bűvöletében élő fiataljának és idősének egyaránt motiváló ereje, emellett azonban, akárcsak Erika, úgy Turuc Andor esetében is fontos a szórakozás és a szórakoztatás. A Variációk egy témára, avagy öt perccel a halál előtt című darab gyilkosát megformáló, a magánéletben sokat vicceskedő Andor számára a játék, a többórás próba, a kemény munka maga a szórakozás, itt, úgy érzi, ebben a nagyon is családias közegben, a mindennapos fáradtság eltűnik, és a próbák vagy egy jó fellépés után feltöltődve megy haza. Ugyanígy vélekedik a többek között Karna Margit, Nagygellért János, Lőrincz Lajos nevével is fémjelzett Járási Magyar Népszínház megszűnése után folyamatosan űrt látó, társulatot alapító, a sokak által családnak nevezett „marások” tulajdonképpeni atyja, Sörfőző Károly is, aki 2002-ben a Művelődési Ház igazgatójaként sem szégyellt komédiásnak állni. Méghozzá olyannyira nem, hogy a most készülő darab főszerepét, Harpagont majd ő játssza, mely előadásban a társulat a tavalyi év őszétől bekapcsolódó, három új tagja (Stefanov Frida, Karikás Ildikó és Farkas Ivona) is fellép.
A közönség számára átadni valamit, őrizni a tradíciót, továbbvinni, de új megközelítésből, újat mutatva – talán ezek tekinthetők a jelenleg tízéves, nemcsak a tapsért, hanem magáért a színjátszás öröméért dolgozó, színházterem, valós színpad nélküli társulat igazi értékeinek. Annak a társulatnak, mely alapvető egzisztenciális okok miatt kevésbé önmaga művészetét, hanem jelenét és jövőjét tekintve szkeptikus.
A társulat volt és jelenlegi tagjai: Bogárdi Zsolt, Crnkovity Gabriella, Ejzler Evila, Farkas Ivona, Hajvert Ákos, ifj. Hadzsy János, Karikás Ildikó, Kocsis Tamás, Kokrehel Júlia, Petrás Gizella, Petrás Ármin, Rózsa Szabina, Sörfőző Károly, Stefanov Frida, Szabó Erika, Tomik Lúcia, Turuc Andor, Turuc Roxána, Vida Henrietta, Vojter Ilonka, Vörös Emese és Vörös Lilla.
