Fehér homok és égkék tenger
Egy szerdai napon azzal hívott fel a barátom a munkahelyemen, hogy lenne-e kedvem Panamába utazni. Nem sokat gondolkodtam a válaszon. Szerencsémre a főnököm engedélyezte a szabadságot, és szombaton reggel már az Air Canada repülőtársaság menetrend szerinti járatán ültem – az útirány: Panama City!
Panamáról nem sokat tudtam akkor, csupán annyit, hogy Közép-Amerikában van, hogy a világhírű Panama-csatorna átszeli Amerikát, és összeköti az Atlanti-óceánt a Csendes-óceánnal.
Már a repülőgépből lehetett látni, hogy Panama gazdag trópusi őserdőkben. Ennek hatását azonnal észleltem, amint kiléptem a repülőtér épületéből. Nehéz, párás levegő fogadott, annak ellenére, hogy száraz időszakban érkeztem. Ezzel szemben a Royal Decameron nevű szálloda minden elvárásomat felülmúlta. A Csendes-óceán partján helyezkedik el, csodálatos, hosszú stranddal és dús növényzettel. Nem győztem csodálkozni azon, hogy a növények milyen nagyra nőnek, milyen élénk színűek és mennyire egészségesek. Az öt medence és számtalan étterem körül pávák járnak-kelnek, nem félve a szálloda vendégeitől.
Egy kora reggelen, amikor a strandon sétáltam, eljutottam egy lakatlan haciendáig. Teljesen benőtte a gaz, bedőlt a kerítése, a birtokot kifosztották, az épület elszenesedett falaiból arra lehetett következtetni, hogy itt nemrégiben tűz pusztított. Nyilvánvaló volt, hogy már hosszú ideje nem él benne senki, azonban egyértelmű volt, hogy tehetős családé lehetett. A birtokkal szemben az óceánban egy kis szigetet vettem észre. A partról is látni lehetett, hogy a sziget dombján egy nagy kereszt áll, amely esténként fénybe borul.
Mivel kíváncsivá tett a dolog, másnapi tengerparti sétámon ismét arra vettem az irányt. Útközben találkoztam egy idős helybélivel, megkérdeztem, mit tud a birtok múltjáról. Nem nagyon értettük meg egymást, de a mindenkor érvényes, akár univerzálisnak is nevezhető „kézzel-lábbal” nyelven beszélgetve rájöttem, hogy Noriegának, Panama egykori elnökének a nyaralója volt. Az öreg bácsi továbbra is mondogatta a nyaraló történetét, amiből sajnos nem sokat értettem. Annyit azonban megtudtam a helybeliektől, hogy Noriega börtönbe vetett mindenkit, aki az ananász szót használta. Az elnök hiúságból tette ezt: az arcbőre ragyás volt, ezért a panamaiak az Ananász csúfnévvel illették.
Annak ellenére, hogy a közelmúltban ilyen okból kifolyólag az ananász szó nem volt használható, Panama tele van ananászültetvényekkel. Érdekes látvány: az ananász egy bokorszerűségen nő. Ennek csúcsán egy-egy ananász terem. A földművesek éles machetekkel szüretelik le a félig érett gyümölcsöt, amelyet világszerte exportálnak.
Panama legnagyobb kincse a Panama-csatorna. Nem csak gazdasági szempontból jelentős, hanem történelmi szempontból is. A számos zsilipet és gátat magában foglaló csatorna mintegy 386 millió dolláros költségvetéssel 1914-re készült el, az első óceánjáró hajó az év augusztus 15-én kelt át rajta. Becslések szerint építése során 27 500 ember vesztette életét. A munkát járványok és földcsuszamlások nehezítették.
A 77 km hosszú csatorna a panamai földszoros átvágásával összeköttetést teremtett az Atlanti- és a Csendes-óceán között, átszelve magas hegyláncokat, hegycsúcsokat. Segítségével 13 ezer kilométernyi utat, mintegy kétheti utazást spórolhatnak meg a hajók. Évente 14 000 hajó végzi el a kockázatos manővert, hogy átkeljen a csatornán. Összesen hét zsiliprendszer van beépítve a csatornába, ezek emelik fel és engedik le az óriási óceánjáró hajókat magas hegycsúcsokon keresztül.
Mindezek az adatok meglódították a képzeletemet, és úgy döntöttem, hogy befizetek egy panamai dzsungeltúrára, hogy személyesen is megtapasztaljam a világ egyik építészeti csodájának tartott csatornát.
Miután a túra vezetője kiadta az utasok biztonságára vonatkozó utasításokat, és kiosztotta a mentőöveket, járművünk elrugaszkodott a partról, ahonnan az erdőben élő gyerekek integettek nekünk. Nagy kaland elébe néztünk. Ahogyan egyre mélyebbre kerültünk a dzsungelbe, az óriási fák árnyékot vetettek a már sötét vízre. Őszintén, nem is volt nagyon kedvem még az ujjamat sem belemártani a vízbe, mert attól féltem, hogy valami megharap. Fejünk felett majmok ugrándoztak egyik fáról a másikra. Bizonyára tudták, hogy banán van a csónakunkban, mert amint egy fatörzshöz kikötöttünk, rögtön lejöttek, és óvatosan, de bátran besétáltak közénk, és jóízűen falatoztak a banánból.
Lehet, hogy a kis domb valójában egy hegy csúcsa?
Ezek után apró szigetek között csónakáztunk, de később kiderült, hogy ezek tulajdonképpen hegycsúcsok. A csatorna építésekor a dzsungel nagy részét elárasztották, ily módon kelnek át a nagy hajók a hegycsúcsok között az egyik óceánból a másikba.
A délelőtt gyorsan elmúlt, miközben különleges növényt, valamint állatot láthattunk. Egy kétemeletes tutajszerűségen tartottunk ebédszünetet a dzsungel közepén. A csatornából kihalászott halat tálalták föl banánlevélen, különféle zöldséggel körítve.
Mivel rekkenő volt a hőség, a túravezető jóváhagyta, hogy lemerüljünk a sötét vízbe, hogy kissé felfrissüljünk. Nagyon óvatosak voltunk, mindenki attól tartott, hogy az erdőből előkerülnek azok a kígyók és óriásteknősök, amelyekkel útközben volt alkalmunk találkozni. Délután egyszemélyes kenukban indultunk felfedező körútra, ennek során rejtett vízeséseket, egzotikus élővilágot láttunk, és élveztük a csöndet. Nagyon izgalmas és leírhatatlan látvány volt magas hegycsúcsok között csónakázva gyönyörködni a naplementében...
