(Fotó: Bulla Bea)
Valamikor a hetvenes évek táján hallottam a Kossuth rádió egy világjáró újságírójától, hogy Indiában riportozván egyszer e hatalmas ország legkisebb lélekszámú – „mindössze” negyvenmilliós – tartományának kormányzóját kapta mikrofonvégre, és az imígyen merengett el a magyar népnév hallatán: – Ó, igen, a magyarok! Hol is laknak maguk? – Közép-Európában. – Hányan is vannak? – Tízmillióan. – Irigylésre méltó helyzet! – sóhajtott. – Hiszen maguk mind személyesen ismerik egymást!
Ha ez szó szerint nem is igaz, az kétségtelen tény, hogy idegenekkel szóba elegyedve perceken belül találunk közös ismerőst. Hát még akkor, ha lokálpatriotizmusáról hírhedt Vas megyeiek kerülnek képbe! Több ilyen emlék s egy újabbnak az eshetősége megfészkelt az agyamban, mialatt Budapest szívében bolyongva igyekeztem földeríteni a megbeszélt találkahelyet, ahol majd szívbéli gratulációval „személyesen” is köszönthetem a „Príma” Vadas Zsuzsát, a 2011. év e díjjal kitüntetett újságíróját.
Nos, csakhamar szemembe ötlött a bűverejű cégtábla, „Bangó Margit konyhája”, s mihelyt beléptem a jelzett ajtón, egyszerűségében megnyerő étterem kínált meg kényelmes ülőhellyel, barátságos hangulattal. Tudom, hogy ez nem a reklám helye, de ennyit el kellett mondanom a híres énekesnő nevével fémjelzett „intézményről” ahhoz, hogy érzékeltessem: találkozásunk helyszínének a megválasztása igencsak jellemző Vadas Zsuzsára, aki immár több, mint négy évtizede rendületlenül járja otthon és külföldön a való világ változatos tájait, s mint írásaiból rendre kitetszik, soha nem az extremitások vonzzák, hanem a köznapiban, a természetesben rejlő értékek.
Kis várakozás után üdén, sugárzó arccal belépett, pontosabban belendült a „zabáldába” Zsuzsa. Bár még sose látott, nyomban felém vett irányt, s kékben játszó tekintetét rám vetve nyújtotta a kezét, majd nemzedékünk – rosszmájúak szerint „rákosista” (de)generációnk – modorában zuhantunk egymás kebelére, s indítottuk meg külön-külön, majd tereltük egy mederbe szózuhatagunkat, valahogy így:
Bizonyára hallottad a mondást: Mi magyarok oly kevesen vagyunk, hogy személyesen ismerjük egymást. Ha mégsem, a múlt ködéből nyomban kibontakozik egy közös ismerős.
– Az a Közös Nevező esetünkben a te egykori gimis padtársad, Balogh Joli, aki rém régen a sógornőmmé lett annak hozadékaként, hogy mindjárt az érettségi után megjelent életemben a Szerelem Radó Gyula filmrendezőnek, nem mellesleg Joli unokabátyjának a képében, s annyira lenyűgözött, hogy menten feleségül mentem hozzá. Családi állapotom azóta sem változott. Joli később egy lapnál a kolleginámmá avanzsált, s vagy tíz évig együtt húztuk az igát.
Nyilván te is tudsz róla, hogy rendkívüli énektehetsége: abszolút zenei hallása, széles hangskálája, amely két egész hanggal felülmúlta Gyurkovics Máriáét, az akkori koloratúrszoprán-sztárét, művészi pályára predesztinálta, de valami okból nem lehetett az operatanszak hallgatója, ám az Állami Népi Együttes üdvöskéje igen. Ebben a minőségében és mint az énekes-táncos lányok legszebbje azt a megtisztelő feladatot kapta, hogy a New York-i ENSZ-palotában lezajlott előadást követően ő nyújtsa át U Thant elnöknek az együttes albumát.
– Hát igen, fölemelő élmény lehetett ez nemcsak Joli, hanem valamiképp a mi számunkra is. Újra meg újra öröm tölt el, ha Jolinál járva szemembe villan e történelmi pillanatról készült fénykép... De térjünk csak vissza arra a „rákosista” jelzőre...
Ugyan, csak nem szívtad mellre?! Tíz-tizenkét éves kislányokként hogyan is lehettünk volna „rákosisták”? De egy korosztályban tartozásunkat igazolja az a tény, hogy azonosak az emlékeink. Te Celldömölkön randevúztál Rákosi pajtással, én meg – akkor éppen pesti gyerekként – a fővárosi Népligetben vártam az „áldást”, vagy azt, hogy ha lovaggá nem is, legalább apróddá üssön valaki az úttörővé avatás örvén. De nem történt semmi, és én fáradtan a százötvenezer gyerek zsivajától, csalódottan indultam haza. Az sem derített jobb hangulatra, hogy az érkezésemre váró szomszéd Pista bácsi megkérdezte: – Aztán láttad-e a Kócost?
– Na, ez jó! Már egészen elfelejtettem, hogy így is becézték Minden Úttörők Atyját. Mulathatunk rajta – csillantotta fel mosolyát Zsuzsa –, de tagadhatatlan, hogy ez az érzelmileg számomra közömbös találkozás indított el az újságírás rögös útján, mert a róla szóló megrendelt beszámolómat kifüggesztették a szombathelyi iskolám folyosóján díszlő faliújságra, s attól kezdve mindenről írtam, ami utamba került. Egyszóval kialakult, majd énemmé vált a grafománia, amely végül a pályára sodort.
Na látod! Rákosi pajtásnak alighanem ez az egyetlen érdeme. Köszönjük neki mi, az olvasóid, akik azon melegében, a Nők Lapja és La Famme hasábjain, avagy visszapillantva a múlt eseményeire, kötetbe foglalt írásaid nyomán ismerkedhetünk a gondolataiddal, benyomásaiddal.
A kitüntetésed ihlette értékelések mind-mind kiemelik egy jellegzetes tulajdonságodat, a kíváncsiságot. Olyan őszinte érdeklődéssel tekintesz kutyára, macskára, tájra, emberre, hogy ezek, tehát az eleven valóság szereplői – elbűvölve tőled, megnyílnak előtted, s olyan kincseket hoznak felszínre a vásári mutatványos szemfényvesztő gyorsaságával, amelyről maguk sem tudtak. Mi ez? Boszorkányság, vagy varázslat?
– A képlet egyszerű: a bizalom bizalmat terem, ahogy a szeretet viszonzást. Nem mondom, hogy sohasem csalódtam, de az esetek java részében létrejött a kölcsönösség.
De ez még nem minden. Nemcsak az az erényed, hogy késztetésedre megmutatkoznak előtted az emberek a maguk egyediségében, hanem hogy megnyilvánulásaikat magadba szippantva, bizonyos érlelési szakasz után képes vagy kivetíteni, kisugározni is őket – a témától függően mások okulására vagy gyönyörködtetésére. S ehhez, persze, megvan gazdag eszköztárad: a napjaink lendületes beszédmodorával konszonens, bő szókészletű köznyelv, mértékkel színezve a szlenggel, amely a te tollad nyomán sohasem burjánzik el az értés és a jóízlés sérelmére.
Csak így tovább, Zsuzsa!
