A Cattarói-öböl, a lázadás helyszíne
Az I. világháború kezdetén jószerivel szállóigévé vált II. Vilmos német császár ígérete, miszerint: „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek!” Ezt az üres ígéretet azonban sem a császár, sem a hadvezetés nem tudta betartani, hiszen ma már az általános iskolások is tudják, hogy mi lett az első világégés vége.
Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetében szolgáló különféle nemzetiségű matrózok évekig vártak a jóslat beteljesülésére, míg végül –utólag úgy tűnik, hogy – elsősorban tétlenségükben, fellázadtak. A nagy csatahajók ugyanis az antant erőfölénye miatt évekig nemigen merészkedtek elhagyni a cattarói (kotori) öbölben levő bázisukat. A legénység körében ezerféle álhírek terjengtek, amelyeknek tápot adott az 1917-ben lezajlott Nagy Októberi Forradalom is.
A még 1918. január derekán Bécsújhelyen (Wienerneustadtban) kirobbant sztrájkhullám bizonyult ugyanis gyutacsnak, s Cattaróban és Pólán (Pulán) egyidőben érte el a forrongás a tetőpontját. Az isztriai félsziget csücskén a haditengerészek folyamatos „Hurrá! Hurrá!” csatakiáltással, és a vacsora visszautasításával adtak hangot elégedetlenségüknek. Ezzel szemben a jelenleg Montenegróhoz tartozó cattarói kikötőben horgonyzó Szent György (SMS St. Georg) páncélos cirkálón február 1-jén a matrózok puskával és szuronnyal felfegyverkezve követelték a békét. Felvonták a vörös lobogót, ami pótlólagos bátorításul szolgált jónéhány másik hajó legénységének is. Feltörték a fegyverraktárakat, és lövöldözni kezdtek azokra a társaikra, akik nyugalomra intették őket. Ahol a lázadók kisebbségben maradtak, a rezsimhű matrózok egyszerűen partra rakták őket, s elhajóztak.
A megmozdulásnak, mint az igen gyorsan kiderült, alig volt politikai színezete. A lázadók ugyanis Alexander Hansa ellentengernagytól a legénység hazabocsátását és az élelmezés javítását követelte. Azzal, hogy a két követelés nem csengett össze, nem foglalkoztak, hiszen, ha eltávozhatnak, mi értelme van a jobb kosztnak?
A kezdeti lelkesedésben valóságos búcsújárás kezdődött a hajók között. Szervezetlenségüket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ésszerű terv hiányában ide-oda csónakáztak a hajók között. Az még utólag sem állítható, hogy a tisztek nagyon megrémültek volna, hiszen néhány órával a zendülés megkezdése előtt az ellentengernagy hívására megjelentek a lázadók képviselői és – ugyancsak Hansa óhaja szerint – benyújtották követeléseiket. Tizenhét pontban foglalták össze az „ultimátumot”.
A kor szellemének megfelelő naivságukat bizonyítja a tény, hogy olyasmiket követeltek, amelyek megvalósítására sem a hadvezetés, sem a császár nem volt képes. Emlékeztetőül: 1918. február elejét írunk, amikor már kétségtelen volt, hogy a monarchia számára a háború elveszett. Így igen kevés értelme volt azonnal békekötésre felszólítani a császárt, hiszen az antant hatalmak erre amúgy sem hajlottak volna. Az is a lázadók gyermeteg lelkületét tükrözi, hogy több és hosszabb kimenőt, félévenként 31 napos szabadságot, valamint a tisztekkel való közös konyhán történő étkezést követeltek.
Ezeket a követeléseket negyvenhét évvel ezelőtt akár a Jugoszláv Haditengerészetnél is megfogalmazhattuk volna, kivéve az utóbbit, mivel az 1966-os csehszlovákiai események idején, a spliti Lora bázison kívül elfoglalt harci állásokban a saját főzési lehetőséggel nem rendelkező torpedó- és ágyúnaszádok legénységével együtt étkeztek a tisztek.
Annak ellenére, hogy nem nevezhető veszélyesnek a catarrói matrózlázadás, a monarchia hadvezetése igen komolyan foglalkozott az üggyel. A Pulában állomásozó hajóraj teljes állományát átirányította a zendülés színhelyére, ahol a tengerészek gyorsan belátták, hogy a hatalmas túlerővel szemben semmi esélyük sincs, tehát ellenállás nélkül megadták magukat.
Az SMS Sankt Georg, a lázadás egyik vezérhajója
A lázadás összeomlása után a hadbíróság késedelem nélkül összeült és –látszólag – drákói ítéleteket hozott. A négy főkolompost halálbüntetéssel, hetet életfogytig tartó, 385 matrózt pedig rövidebb-hosszabb idejű börtönbüntetéssel sújtotta.
Háborús időben lezajlott lázadásért ez feltűnően enyhe büntetésnek számított. Különösen, ha szem előtt tartjuk azt, hogy az elítéltek még a háború befejeződése előtt, egy kivétellel, mindannyian kegyelmet kaptak. Valakin azonban példát kellett statuálni. Ezért IV. Károly leváltotta Maximilian Njegovant, a haditengerészet parancsnokát, és helyébe Horthy Miklós ellentengernagyot nevezte ki.
Valószínűleg később ezért kapott szárnyra az álhír, hogy Horthy kegyetlenül megtorolta a zendülést. Amint a fentiekből kiderült, a lázadás idején a „lovastengerésznek” nem volt ráhatása az eseményekre, illetve azok következményeire.
