A négyéves Sári anyukájának kismamanaplóját követhetik nyomon ezentúl a Kicsikről nagyoknak című rovatban. Laluja Szuzanna a gyermekneveléssel kapcsolatos nem mindennapi, de kisgyerekes családokban oly gyakori élményeit, és gondolatait osztja meg velünk kéthetente.
Az úgy kezdődött, hogy először egy csík jelent meg, aztán, egy picivel később, még egy. Két stráf egy terhességi teszten.
Ültem, és néztem azt a két vonalkát. Megint megtörtént a csoda! Egy picurka emberke fejlődik. Bennem. No, ez volt a furcsa. Nem tudom, mit kellett volna éreznem, mert pár percig üresen meredtem arra a két kék strigulára.
Aztán megnyugodtam, orvosnál is jártam, hogy biztos lehessek a dolgomban. És igen, tényleg egy kis Tücsök volt a pocakomban. Ő szépen növekedett, én meg ennivalóról álmodoztam. Vagyis azt se igazán mertem, mert már attól fölfordult a gyomrom. Soha jobb fogyókúrát! Egy hónap alatt hat kilót dobtam le – csinálja meg utánam, aki tudja! Mindennek látszottam (gereblyétől fogpiszkálóig), csak terhes nőnek nem. Ennek hátránya is volt: a nőgyógyásznál nekem kellett, mint fiatal hajadonnak (legalábbis így vélték) átadnom a helyem az anyámkorú incifinci nőciknek, nehogy már állniuk kelljen a tíz centi magas tűsarkúikban.
Hajjaj! A régi szép emlékek! Hogy mennyi minden történt terhességem ideje alatt… Gyerkőcre vigyáztam, az utolsó vizsgámat nyűttem (vagy a vizsga engem), aztán, a vége felé, költözés, hurcolkodás, meszelés, rámolás.
Szép volt, no! Aztán a szülés se volt piskóta! Az én drága férjem, büszke volt magára, hogy megbeszélte a gyerekkel: bizony kivárja az előre kitűzött születési időpontot, merthogy előtte apuka diplomázni óhajt.
Valószínűleg félreérthetett valamit a gyerkőc, mert jó két héttel a szent nap előtt furcsán éreztem magam. Nem fájt semmi, s mégis valami nem volt rendben. Szólt a fene a zembörnek, (láttam én elég filmet, hogy aztán a szülő nővel senki se foglalkozik, mindenki az ájuldozó apukát ajnározza), csak megkérdeztem, biztos-e benne, hogy Tücsökkel lerendezték a sorrendet. Állította: csak ő az apja, tud hatni a gyerekre.
Fél éjszaka elmúlt (órával a kezemben – aki már szült, tudja, miről beszélek), mire az én drágámnak leesett, mi készül. Volt ám könyörgés, hogy menjünk már, hívja a taxit… Nem hagytam magam! Tudtam, hogy ott aztán nem kapok enni, hát ettem ezt-azt. Visszafogottan, kellő mértéktartással: csak a fél frizsider ürült ki. Aztán fürdöttem is, hajat mostam. Akkor már erőst pitymallott, mondtam is, hogy egye a fene a taxit, menjünk busszal, elvégre nem sietünk. Hát így is lett. A nővérek majd’ lefordultak a székről, mikor meghallották a buszozást!
Délutánra megszületett a mi kicsi lányunk. Szép, pici, aranyos babóca.
A szülészeten eltöltött pár nap alatt másra se gondoltam, csak rá és ránk hármunkra. Furcsa volt, hogy egyik napról a másikra család lettünk. Tudom én, hogy minden kisbaba aranyos, és hogy mind különleges, nekem mégis minden alkalommal, mikor ránéztem, a csoda szó járt a fejemben. Csoda, ahogyan lett, és az is, hogy nézhettem, a karjaimban tarthattam. Egy pici csoda, akinek az élete rajtam múlik.
És igen, másnap apa elment az egyetemre. Diplomázni. Elvégre megbeszélték a lányával.
Azóta négy év elmúlt. Sok minden történt, Sári is megnőtt. Saját bevallása szerint már egy picit nagylány. Tudja, mit akar, és azt is, hogy mit nem. Ez utóbbit főképp.
