A futballt gyakran nevezik a világ legnépszerűbb sportágának, de legalább ennyire igaz rá az is, hogy régóta jóval több egyszerű játéknál. A világbajnokságok mindig is túlmutattak a kilencven percen. Országok presztízséről, gazdasági érdekekről, diplomáciáról és politikai üzenetekről is szóltak. A FIFA ugyan igyekszik hangsúlyozni, hogy a politika nem kap helyet a pályán, a 2026-os világbajnokság mégis azt mutatta, hogy ezt az elvet egyre nehezebb betartani. A torna során több olyan eset is történt, amely azt az érzetet keltette, hogy a futball már nem kizárólag a játékosokról, az edzőkről és a játékvezetőkről szól.
Kár lenne azt hinni, hogy a politika és a futball kapcsolata új keletű. Előzőleg is láthattuk, hogyan próbáltak államok sporteredményeken keresztül presztízst szerezni, vagy éppen politikai üzeneteket közvetíteni. A pálya sosem volt teljesen elszigetelve a külvilágtól, de a futball éppen azért tudott a világ kedvenc sportágává válni, mert a szurkolók mindig hittek abban, hogy amikor megszólal a kezdő sípszó, minden más háttérbe szorul.
Ez a hit azonban egyre gyakrabban kerül próbára. Az idei világbajnokság során Donald Trump amerikai elnök több alkalommal is nyilvánosan kommentálta a tornán történteket, és egy vitatott játékvezetői döntés kapcsán bírálta a FIFA-t. Egy ilyen megszólalás önmagában is különleges helyzetet teremt. Egy államfő véleménye ugyanis messze túlmutat egy átlagos szurkoló vagy sportvezető nyilatkozatán. Még ha nem is gyakorol közvetlen befolyást a döntéshozókra, minden megszólalása politikai súlyt kap, és akaratlanul is felveti a kérdést, hogy vajon képes-e a FIFA teljesen független maradni, amikor a világ egyik legbefolyásosabb országának a vezetője nyilvánosan állást foglal egy sportszakmai ügyben. A másik oldalon ott voltak azok az esetek, amelyek ugyan nem politikai természetűek, mégis tovább erősítették a szurkolók bizonytalanságát.
Az Anglia–Norvégia mérkőzésen például a labda játék közben beleütközött a pókkamerarendszer tartókábelébe. A televíziós felvételeken jól látható volt az incidens, a játék azonban zavartalanul folytatódott. A bíró nem állította meg a mérkőzést, nem következett játékvezetői labda, és ezúttal a VAR sem avatkozott közbe. Az eset napokig rendhagyó témaként keringett a közösségimédia-platformokon, és érdekes témát biztosított a szakértőknek és a szurkolóknak egyaránt. Emlékszem, a videobíró bevezetésekor azt ígérték, hogy a technológia csökkenti majd a súlyos hibák számát, igazságosabbá teszi a játékot, viszont a gyakorlat egészen mást mutat.
A VAR sem jelent mindenre megoldást, hiszen vannak helyzetek, amikor percekig vizsgálnak egy néhány centiméteres lest, máskor pedig olyan jelenetek maradnak következmények nélkül, amelyeket a stadionban ülők és a televízió előtt ülő milliók is egyértelműnek látnak. Nem csoda, hogy egyre többen érzik úgy, hogy a technológia nem megszüntette a hibákat, hanem sokszor csak átalakította őket. Természetesen a játékvezetők tévedhetnek. Tévedtek ötven évvel ezelőtt, és tévedni fognak ötven év múlva is. A futball éppen attól emberi, hogy nem minden döntés tökéletes. A probléma nem is a hibák létezése, hanem azok következetlensége. Ha hasonló szituációkat különböző módon bírálnak el, ha a technológia egyszer döntő szerepet kap, máskor pedig teljesen háttérbe szorul, akkor a szurkolók bizalma fokozatosan megrendül.
Pontosan itt kapcsolódik össze szorosan a politika és a játékvezetés kérdése. Önmagában egy politikai nyilatkozat még nem bizonyít befolyásolást, ahogyan egy vitatott bírói ítélet sem jelent összeesküvést, amikor azonban ezek az események ugyanazon a tornán, egymást követve történnek, sokakban kialakul az érzés, hogy a futball már nem kizárólag a pályán dől el. Ha a szurkolók elveszítik a hitüket a rendszer pártatlanságában, azt rendkívül nehéz visszaépíteni. A FIFA-t így is sokan bírálják, és magát a szervezetet is egyre többször a szervezett bűnözéshez hasonlítják. Sajnos ezek a nyomásgyakorlások és ítéletek is csak megerősítik a szurkolókat abban, hogy a FIFA valóban elvesztette a pártatlanságát.
A FIFA-nak nem is az a legnagyobb feladata, hogy megszüntessen minden vitát, mivel ez lehetetlen vállalkozás lenne. Sokkal inkább az, hogy döntései mindenki számára átláthatók, következetesek és megkérdőjelezhetetlenek legyenek. Ugyanez igaz a politikára is. A világ vezetői természetesen szurkolhatnak saját válogatottjuknak, megjelenhetnek a lelátón, és gratulálhatnak a győzteseknek. A határ azonban ott húzódik, ahol a politikai kommunikáció már a játékvezetői döntéseket, a fegyelmi ügyeket vagy a sportági irányítást kezdi érinteni.
A futball népszerűsége abból fakad, hogy a világ bármely pontján ugyanazok a szabályok érvényesek. A kis ország ugyanazzal a labdával játszik, ugyanakkora kapura lő, és ugyanannyi ideje van gólt szerezni, mint a nagy futballnemzeteknek. Ez az egyenlőség adja a sport varázsát. Ha azonban a politika egyre közelebb húzódik a pályához, miközben a technológia alkalmazása sem mindig következetes, akkor nem csupán egy-egy mérkőzés eredménye válik vitathatóvá, hanem maga a játék hitelessége kerül veszélybe. Márpedig a futballnak nemcsak a szabályait kell megőriznie, hanem azt a bizalmat is, amely miatt minden világbajnokság kezdetén milliók hiszik el, hogy végül valóban a jobb csapat fog győzni.
