A múlt század utolsó évtizedében vált igazi divattá az erőtenisz. Az első hírnöke még a 70-es években a balkezes amerikai Roscoe Tanner volt, aki már akkor, a maiakhoz képes sokkal gyöngébb minőségű ütőkkel, csaknem 250 km/h gyorsasággal adogatott. Tanner 1985-ben vonult vissza, és abban az évben ismertük meg az alapütéseket is felerősítő, ezért a Boom-boom becenevet kiérdemlő német Boris Beckert, aki nemcsak nagyokat ütött, hanem e játékstílussal eredményes is tudott lenni, és többszörös Grand Slam-bajnokká fejlődött.
Érdekes, hogy az erőtenisznek sokkal több követője és művelője akadt a nők, mint a férfiak között. Becker és a Favágónak is csúfolt Courier eszén ugyanis túl tudott járni a leheletfinom Edberg, a sokoldalú Agassi, az Edberg-stílust továbbfejlesztő Sampras, viszont a női mezőnyben, például Martina Navratilova óta, a fizikai erő pótolhatatlan tényezőnek bizonyult. Nélküle, bármekkora volt a technikai képesség és a játékintelligencia, csak elvétve született nagy eredmény. Steffi Graf, Szeles Mónika, Kim Clijsters, Naomi Oszaka és mások beépítették a játékba a nagy adogatást és tenyerest, Hingis, Wozniacki és Henin esetében az erő csak másodlagos volt, Mauresmónál, a Williams nővéreknél és Davenportnál a taktika és a technika százalékaránya volt a kisebb, erőre pedig nem alapozva, hiába volt a technikai és értelmi fölény, például A. Radwańska és Paolini csak bizonyos határokig, korlátolt mértékig érvényesülhetett az élcsoportban.
Manapság az erőtenisz jeles képviselője a fehérorosz Arina Szabalenka. Fizikailag erősebb és mozgékonyabb, mint Serena, önbizalma Mónikáéval, Bartyéval és Świątekéval vetélkedik, egyedül ami hiányzik nála, az a taktikai változatosság és a rögtönzési képesség. Ezt ő maga is elismeri, sőt tisztában van vele, hogy sok edző és a teniszben mozgó szakértő meglehetősen butának tartja, amiről egy sajtóértekezleten részletesen beszélt.
Szabalenka kezdettől fogva az erőt látta a teniszben a legfontosabbnak, és a töretlen kitartást. Az edzőkkel nehezen értett szót, amint arra akarták rávenni, ami neki nem fontos, elküldte őket. Az egyetlen, aki a mai edzőn, Anton Dubreven kívül változtatni tudott, Dmitrij Turszunov volt. Ő elhitette vele, hogy nem kell minden egyes ütést pontszerzőnek tekinteni, noha ezt sok meccsén nem lehet látni.
Példa lehetne a fentiekre az idei wimbledoni mérkőzése a brit Emma Raducanuval, aki maga is az erőtenisz híve. A publikum élvezte a kétoldali teljes erőbedobást, a töretlen hitet és a taktikai alkalmazkodás visszautasítását, ami úgy festett, mint amikor két kos fejjel megy egymásnak, vagy pedig, ha a mondást megfordítjuk: többet erővel, mint ésszel. Természetesen az erősebb kezű és testű lány nyert, ilyenkor más nem történhet. Amíg nem jelenik meg például egy új Barty-féle komplett játékos – Świątek és Gauff mégsem az –, a női teniszben az erő marad az uralkodó.
