Ahol Rátgéber László van, ott nem unalmas az élet. Az újvidéki születésű kosárlabdaedző legutóbb a moszkvai Szpartak kispadjára ült le, s egyből meg is nyerte az Euroligát. Azóta már ismét Pécsett tartózkodik, de otthonról hazalátogat, szervez, tervez, időnként vitatkozik, blogol, egyszóval ő sem unatkozik. A hétvégi számban olvashatták el, mint gondol Pécsről mint Európa kulturális fővárosáról, most pedig vissza az ő területére, a kosárlabdára.
• Neved ismét fókuszban van, mert júliusra meghirdetted a Rátgéber kosárlabda-akadémiát Baján, a Petőfi-szigeten.
– Néhány évvel ezelőtt megalakult a Nemzetközi Kosárlabda-szövetségben, a FIBA-ban egy elit edzők bizottsága, amelyben olyan szakemberek dolgoznak, mint Tanjević és Pešić. Nagy megtiszteltetés volt a számomra, hogy én is helyet kaptam abban, s engem bíztak meg a női kosárlabda modernizálásával, fejlesztésével. Ez a bizottság még nem ad ki licenceket, de arrafelé terelődik a dolog. Harminchat ország részvételével szerveztünk egy kosárlabdatábort, s arra jutottunk, hogy sehol nem képeznek ki edzőket, talán csak a spanyoloknál, a franciáknál, a németeknél és Szerbiában. Itt arról van szó, miként kell megtanítani egy edzőt, hogy a pályán dolgozhasson. A Rátgéber Akadémiában az lesz a fantasztikus, hogy mindez most a magyar fiatalok számára is elérhető lesz. Megvan a szakmai támogatottság, a gyerekek kosaraznak, s emellett az edzők is jöhetnek, dolgozhatnak és előadásokat szervezünk nekik. Belgrádban most indult egy mesterfokozatú kurzus, így szinte az egész hetet ott töltöttem. Remélem, hogy lesz elég időm és erőm végigcsinálni, mivel az anyagaim megvannak hozzá.
• Követtük a dolgaidat, s azt láthattuk, hogy volt vitád a szövetséggel és a Péccsel is. Mennyire csak „Rátgéber” ez az akadémia?
– Ez a tábor mindennek az összegzése. Benne van az összes tapasztalatom, tudásom, de nemcsak az enyém, hanem mindazoké a tanítómestereimé, kollégáimé, segítőimé, akikkel együtt dolgoztam. Vitáim egyébként azért voltak, mert azt tapasztaltam, hogy újból egyéni érdekek dominálnak és sportpolitikailag olyan döntéseket hoznak, amelyek előtt nem a kosárlabda szent célja lebeg. Pontosan tudom, hogy engemet az alázat vezetett a 19 aranyérmemig. A kosárlabda őrültje vagyok, s az emberek nem tudják felismerni, hogy mindent, amit teszek a pályán, az alázat vezérli.
• Sok emberrel beszéltem itt Pécsett, s valahányan azt mondták, azért szeretik a Rátgébert, mert szókimondó. Ha visszapörgeted a filmet, megérte? Nem tudtak kibillenteni?
– Mivel a nyilvánosság szeme előtt vagyok, nem a megfelelés lebeg a szemem előtt, hanem a jellemem és a karakterem. Ez az érték, az, hogy mindenkinek a szemébe tudok nézni. Ez történt a kosárlabda-szövetséggel is. Két Eb-t a tévében néztek meg, majd visszajöttem, s a legtapasztaltabbak nélkül, egy felfiatalított csapattal kijutottunk a kontinensviadalra. Ez már magában nem kis dolog, hiszen az ötödik sorsolási kalapból jutottunk el odáig, bravúrosan, az utolsó pillanatba bedobott büntetővel. Büszke vagyok arra, hogy a sorsdöntő horvátországi mérkőzésre mintegy 300 szurkoló kísért el bennünket. Ezek után egyszerűen kivásárolták az edzői posztot. Én nem vagyok csősz. Nem az a dolgom, hogy elzavarjam az embereket. Az elnökségi ülésen egyszerűen az történt, hogy az egyik szponzor bemutatta a vastag borítékot, s azt mondta, az áldatlan helyzetben lévő szövetség azt akkor kapja el, ha a Sopron edzője lesz a szövetségi kapitány. Ez egy kabaré! Meglátjuk, hogy mire mennek a csapattal, hiszen vannak igen tehetséges lányok, de nincsenek például magas játékosok. Azt kellett volna csinálni, mint a kézilabdában, nevezetesen honosítani. Itt volt például az orosz Liszina, akit 15 éves korában elhoztam Kassáról. Ez nem történt meg, pedig a hazafiasságot nem itt kell mérni.
• Pécs.
– Hazaértem, és mindjárt azt kérdezték, mikor leszek én az edző. Mondtam, nem leszek, mivel Füzy Ákos az, aki egyébként 13 évig volt a segédem. Moszkvában olyan boldog voltam, amikor a pécsi lányok megnyerték a kupát, mintha én lettem volna a kispadon. Önzetlenül örültem más sikerének, s ez nagyszerű érzés volt! El kell azonban mondanom, hogy akkor harmadikok lettek a bajokságban, s bizony ha nincsen Rátgéber, meg nincsenek az orosz kapcsolatai, úgy a Pécs nem indulhatott volna az Euroligában. Sokan kiegyenlítik a pécsi kosárlabdát Rátgéber Lászlóval, és minden szerénytelenség mellett állítom, hogy nincsenek messze az igazságtól. Az Euroligában viszont rosszul álltak, s a vezetőségben úgy gondolták, hogy váltani kell. Szóltak, hogy át kellene venni a csapatot. Leültem, két perc alatt megegyeztünk, majd néhány nap múlva visszaszívtak mindent.
• Tudom, hogy kiálltál Ákos mellett, de azt is tudom, hogy egy olyan edzőnek, aki megnyeri az Euroligát, más már az ára. Ha így nézzük, van-e visszaút a Pécs kispadjára?
– Az edző oda megy, ahová hívják. Felajánlották a szakmai igazgatói helyet, de Ákos mondta, neki ilyen nem kell. Volt egy szponzor, aki erre a néhány hónapra kifizetett volna. Lehettem volna edző, de így nem akartam az lenni. Egyébként biztos, hogy földimogyoróért már nem dolgozunk, de tévhitek keringnek Pécsett, hogy én mennyit kerestem. Nálam a két-három legjobb játékos és a légiósok is többet kerestek. Ez tehát nem pénz kérdése. Ha viszont ezt az akadémiát be akarom indítani, ahhoz itt kell lennem. Összegezve, sokszor úgy éreztem magam, mint egy szerelmes fiatalember, akit a kedvese folytonosan átver. Nem akartam, akarom kéretni magam. Én itt vagyok, mindenki tudja a telefonszámom, s tudják, melyik a kedvenc kocsmám. Ezek után tehát senki se lepődjön meg, ha épp ismét Oroszországban vagy Törökországban, esetleg Spanyolországban látnak. Olyan nevetséges helyzetben vagyok, hogy Európa elitcsapatai hívnak edzőnek, és azért nem mentem el például Olaszország második csapatához, mert lehet, hogy a következő idényben ismét Euroligát kell nyerni.
• Az azért nagyon hülye egybeesés volt, hogy felbontottad a szerződést a moszkvai Szpartakkal, majd egy hétre rá megölték a tulajdonost, Sabtaj Kalmanovicsot! Voltak ott valami előjelek, hogy problémák vannak?
– Akármennyire is furcsa, de én éreztem valamit, mert az utolsó időkben egyszerűen nem volt normális a pasas. Volt néhány vitánk, de például SMS-ekben válaszolgatott, majd egyszerűen eltűnt Izraelbe, s már feleségemnek, Magdinak is feltűnt, hogy valami nincs rendben vele. Egy olyan hatvanas emberről van egyébként szó, akinek három bypassa van, s azokra a kérdésekre, hogy „how are you?” nem sablonosan válaszolt, hogy „thank’s, I’m fine”, hanem úgy, hogy „I’m not well”. Azt hittem, hogy egészségügyi problémái vannak, mert például Salamancában sem jött ünnepelni velünk. Arra egyáltalán nem gondoltam, hogy maffiaproblémája van, mert úgy tartottam, egy 63 éves szívbeteg ember már nem akar összeveszni senkivel. Úgy váltunk el, hogy egymásnak jót cselekedtünk, s öt nap után lelőtték. Elképesztő!
• Beszéltünk az utóbbi idők mizériáiról. Sokan azt kérdezik, hogy Rátgéber fel mer-e vállalni egy férficsapatot?
– Fel. Pillanatnyilag Magyarországon csak a Szolnok, a Paks és a Körmend az épkézláb csapat. A mesét azonban ott kell kezdeni, hogy egyetlen magyar csapat sem indul a nemzetközi versenyen, s immár odáig süllyedt a dolog, hogy ha akarna, akkor is csak egy indulhatna a leggyengébb európai kupában. A csapatokban ötödrangú légiósok játszanak, de mintha mostanában változna a dolog, mert jönnek haza a legjobbak, Simon, Báder és Németh. A három említett egyesület a véleményem szerint meg tudna méretkezni például a szerbiai I. liga csapataival, s hazai pályán akár nyerhetnének is. Elég szép számban jönnek a meccsekre a nézők, csak sajnos a csapatok nagy része istállókban játszik. Egy ilyen átmenetet azonban nagyon meg kell gondolni. Voltak kokettálások a C.zvezdával meg a Vojvodinával is, abban az időben, amikor Gurović volt ott. Szerbiában azonban nem lehet hosszú távon tervezni, mert minden politikafüggő, s egyik napról másikra megváltozhatnak a dolgok, attól függően, hogy a politikai elit ad-e pénzt sportra. A politikusok azonban gyors sikereket akarnak, és elfelejtik, hogy egy jó utánpótlás-neveléssel olyan játékosok kerültek ki Újvidékről, mint Tarlać, Rebrača, Bodiroga, Stojaković vagy Gurović. Az utánpótlás-nevelésre azonban nem ad senki pénzt, s már jó ideje nincs rendes kosárlabda a székvárosban. Komoly csapatot csak 5-6millió dollártól kezdve lehet csinálni. Visszatérve, nehéz bekerülni a férfikosárlabdába, s én csak ott kaphatok lehetőséget, ahol ismernek.
• Most csak „félmunkaidőben” foglalkozol a kosárlabdával. Marad időd másra?
– Ez az időszak arra volt jó, hogy összegezzem az elkezdett dolgaimat. Napi 7-8 órát is ülök a számítógép előtt, de ez már csak néhány hétig tarthat, mert utána elkezdem írni a programokat a táborra. Van egy olyan ötletem is, hogy elkészítem Pécs kosárlabda-monográfiáját. Egyébként végre tudok hideg fejjel gondolkodni. Az edzők állandóan zavart állapotban vannak: egyrészt a nagyzás, másrészt az üldözési mánia. S ilyen állapotban kell hozni a döntéseket! Ezt én nem akarom életem végéig csinálni, ettől akarok megszökni. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy csak ezt tudom csinálni. Volt kávéházam is, de nem ment jól, mert nem tudtam lehordani a pincéreket, s vendég voltam a saját kocsmámban.
• Milyen Rátgébert látunk majd a jövőben?
– Eddig főleg az „edző, a vezér” voltam, most jobban az „edző, a tanító” szeretnék lenni. Jó vezérnek lenni, óriási tömeget tudtam megmozgatni, de valójában szolga voltam, mert nem azt mondtam, hogy „előre!”, hanem azt, hogy „utánam!”. Ez szerencsére bennem volt, de a tapasztalat immár megengedi, hogy inkább tanító legyek.
