Ha százéves lennék, talán még akkor sem emlékezhetnék vissza arra az időszakra, amikor az első sportoló a jobb megélhetés reményében klubot, közeget, várost, vagy akár hazát cserélt. Az amatőr és a profi sport közötti határvonal már a múlt század első évtizedeiben összemosódott a Nyugaton, a világ más részeiben pedig ez a folyamat valamivel később kezdődött meg, de még a kommunista országokban sem volt ritkaság, habár az államilag pénzelt sportot azóta is sokan visszasírják.
Valószínűleg azt sem lehet már kideríteni, hogy ki volt az az első vajdasági magyar, aki hivatásból sportolt, és meg is élt belőle. Azt sem tudjuk, hogy az illető milyen feltételek mellett ment bele a profizmusba, s olyan felmérés sem készült, amely a II. világháború környéki vészterhes időket dolgozza fel e téren.
Abban azért szinte teljesen biztos vagyok, hogy nem kevés azon sportolók száma, akik az elmúlt 60-70 évben hazát váltottak a jobb megélhetés reményében. Közülük is a legkiemelkedőbb Szeles Mónika volt, aki ugyan sokáig a jugoszláv zászló alatt érte el a sikereit, de már kislányként az Egyesült Államokba került, így egyáltalán nem meglepő, hogy hétévnyi ott-tartózkodás után 1994-ben az állampolgárságot is felvette. Az itteni állapotok tudatában akkor egyetlenegy itteni (legyen az szerb vagy magyar) normális ember sem vonta azt kétségbe, hogy az adott pillanatban a legjobb döntést hozta meg. Nem haragudtak, nem haragudhattak meg rá, mint ahogy 1956-ban nem átkozták ki Puskás Öcsit sem, hogy a kezét többé nem a magyar himnusz hallatán tette a szívére egy-egy mérkőzés előtt. A legnagyobb profik voltak ők, akiket már nem a hírnév hajhászása vezérelt, hanem az, hogy a lehető legjobban kamatoztassák istenadta tehetségüket.
A sor, a vajdasági magyar sportolók sora ilyen téren azonban korántsem Mónikával kezdődött, s nem is vele zárult be. Hogy csak a legnagyobbakat említsük, elmondható, hogy Korpa István világbajnok asztaliteniszezőnk szakmunkája hosszú ideje immár a német tehetségeket segíti, a néhány éve a világ legjobb kézilabdázójának kikiáltott Sterbik Árpád pedig sem a szerb, sem a magyar színeket, hanem a spanyolt választotta. E sportágban újabban elég hosszú lett a sor, csak fordítva, tehát nem a magyarok lettek mások, hanem a más nemzetiségűek lettek magyarok. Őket a közelmúltban láthattuk az ausztriai Eb-n, s azóta nem olvastam egyetlenegy olyan kommentárt sem, ami esetleg azt is felvetette volna, vajon a Himnusz alatt ki tette a szívére a kezét, s ki nem.
Vajdaságban azonban több nemzettársunknak feltűnt, hogy a második Dakarját teljesített Saghmeister Gáborról olyan fotók is megjelentek, ahol a három ujját mutogatta. Fújnak rá néhányan, mert micsoda dolog ez egy magyar részéről! Meg szeretném azonban tőlük kérdezni: vajon mivel segítették ők azt, hogy Jugoszlávia és Szerbia minden idők egyik legtrófeásabb motorosa pályafutása alkonyán megvalósítsa álmát? És úgy általában: mennyivel segítsük mi, vajdasági magyarok a sportolóinkat, hogy gondtalanul versenyezhessenek?
Saghmeister csak úgy indulhatott idén a világ legnehezebb versenyén, hogy a belgrádi székhelyű Europetrol 40 ezer euróért vásárolt neki egy olyan motort, amivel egyáltalán érdemes bejelentkezni a Dakarra. E kezdeti „lökés” nélkül Gábor nem is álmodozhatott volna Argentínán és Chilén, s minden olyan további segítség, amelyet cégektől és motoros barátaitól kapott – hiábavaló lett volna. Az Europetrolnak természetesen voltak kikötései is, így Saghmeister több hónapon át látogatta az olajvállalat töltőállomásait, s minden olyan reklámanyagon, amelyen a versenyző dakaros útját harangozták be, ott állt a háttérben a vállalat cégtáblája. Tessék már nekem mutatni most egy olyan sportolót, aki ekkora segítség fejében nem azt mutogatja, amit kérnek tőle!
Természetesen, a szerbeket egyáltalán nem zavarta, hogy az ország dakaros hőse éppenséggel egy vajdasági magyar. Ez csak minket zavar, habár Gábor családfája több száz éves szabadkai magyar múltra tekint vissza, felesége és gyermekei is magyar ajkúak, csemetéi magyar iskolába járnak, s elmondása szerint egymás között még életükben nem beszéltek másként, mint magyarul.
Gábor talán egyetlen vétke az, hogy nem akar politizálni, hanem csak sportolni. Eredményeire a magyar közéleti személyiségek közül eleddig csak a vajdasági parlament elnöke figyelt fel, s még csak városában sem veregette meg a vállát senki.
Pedig aztán a vállveregetésben, na, abban igen jók vagyunk! Kérdezzék csak meg például az asztaliteniszező zentai Fehér Gabriellát, a csókai Erdélyi Szilviát és Erdélyi Annamáriát, a temerini Pető Zoltánt és Pető Zsoltot, a szintén zentai birkózó Frísz Krisztiánt, a tekéző óbecsei Zavarkó Vilmost, a zentai Fekete Lászlót és a topolyai Antal Árpádot... városuk mennyit tett le az asztalra azért, hogy a hosszú és költséges nevelőmunka gyümölcsét ne máshol szedjék le, hanem továbbra is a felsorolt városkákban szurkolhassunk nekik, s velük együtt ünnepelhessük a sikereiket.
Profi világot élünk. Ha profi sportolóink úgy tudják megvalósítani az álmaikat, hogy például különböző módon pózolnak a szerb sajtónak, hát tegyék. Attól az én szememben még nem lesznek kisebb magyarok ők, de azok sem lesznek nagyobbak, akik segíteni nem akarnak, de gáncsoskodni, megszólni és számon kérni nem restellnek.
