Helyszíni tudósítás a Sportvilágnak
Az országos bajnoki cím védője, a Kanizsa első alkalommal vett részt Macedónia legerősebb teketornáján, a Makpetrol által immár 14. alkalommal megszervezett emlékversenyen, amelyet a vállalat egykori igazgatójának emlékére rendeznek meg minden évben. A tornáról tudni kell, hogy pénzdíjas, így nem csoda, hogy majd minden csapatban volt egykori vagy mostani világbajnok, így a magyarkanizsaiak soraiban Zavarkó Vilmos, a Banja Luka-i Borac soraiban Antal Árpád, a podbrezovai (Szlovákia) Sport keretében pedig Jovan Ćalić. Pénzdíjban csapatversenyben és egyéniben is az első három helyezett részesült, a kiosztandó összeg pedig összesen 3600 euró volt.
A fődíjat (1500 euró) nem kis meglepetésre az outsidernak vélt Borac vitte el, főleg Antal Árpinak köszönhetően, aki Bosznia legjobbja, Đorđe Paštar után úgy hajrázott, hogy a teremben mindenkinek elállt a lélegzete. De ne szaladjunk a rúd elé, hiszen bőven volt izgalom az elején is. Miután a cserék is lehetőséget kaptak (Mészáros Iván és Jovica Matić kiváló versenyzéssel, 575, illetve 565 fával hálálta meg a bizalmat, s ebben a megmérettetésben a 2., illetve a 3. helyet szerezték meg), az első párok versenyében a Kanizsa két nagyágyúja, Szél Tibor és Zavarkó Vilmos „lépett a pástra”. Tibi szélvészrajtot vett, hiszen mire felocsúdtak a többiek, máris 50 fával vezetett a többiek előtt, s a felénél úgy tűnt, az egyébként nem könnyű nyolcsávos pályán meglehet akár a 640-650 fája is. A szélvész a végére egy kicsit csitult, de 626 fája – meg a többiek eredménye – már akkor azt jósolta, hogy az egyik boríték az ő zsebében lesz. De melyik? Vili mellette végig szenvedett, a pálya nem „fizetett”, s az ő számára szerény 595 fával zárt. „Tudjátok-e, hogy ilyen pályán életemben még nem dobtam 600 fa alatt?” – kérdezte egy kis fanyar önkritikával a többieket. Nem tudtuk, de akkor már sejtettük, hogy a végelszámolásnál hiányzik majd az a 30-40 fa, amelyre Vili egyébként bármikor és bárhol képes. Sebaj, jött Goran Vekić és Kiss Zsolt. A többiekhez képest ők sem gurítottak rosszul, de akkor már mindenki a Banja Luka-i Paštarra figyelt, aki főleg a második pályán gurította sorban a kilenceseket. Bosznia legjobb válogatottja végig versenyben volt az első helyért, sőt még az utolsó gurításában is kiegyenlíthette volna Szél eredményét, ám ehhez ismét karika, vagyis telitalálat kellett volna neki. Ő azonban csak öt fát döntött, Tibinek megmaradt az esélye az első helyre, de ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a Borac nem adja olcsón a bőrét, különösen azért nem, mert az utolsó párok versenyében jött Antal Árpi. A topolyai fiatalember a tőle megszokott lendülettel fogott neki, de csak a fogait csikorgathatta, mert nem úgy alakult, ahogy ő akarta (a második 30 gurítás 120 fát hozott!). Árpit viszont arról ismerjük, hogy sohasem adja fel: a két utolsó szettben „begorombult”, 340 fát gurított, összesen pedig 620-at, ami azt jelentette, hogy 21 fával megelőzték a Kanizsát, s csapatban megnyerték a küzdelmet.
A sztorinak azonban még itt sincs vége. Nem említettük ugyanis, hogy az utolsó párok küzdelmében lépett fel a már említett Ćalić, aki a tornát megelőző este igen nagy mellénnyel előre hirdette győzelmét, s tette ezt nem egy Žolta rakija kíséretében. Na, kifogtunk rajta! „Fogadjunk egy üveg borban, hogy még az első háromban sem leszel!” – dobta fel a labdát e sorok írója. Az egykori világbajnok mindjárt lecsapott az ajánlatra: „Fogadjunk!” A kézfogás megtörtént, Ciga (ez a beceneve) torkán leszaladt még egy-két pohárkányi, a többiek meg már előre sajnáltak: „Nem tudod, hogy Ćalićnak meg sem kottyan az alkohol, s immár szinte csak az ilyen pénzdíjas tornákra szívja fel magát?” „Tudom, de a sztori megér egy üveg vöröset...” Nos, a sztori meglett, mert a szlovákok legjobbja játszi könnyedséggel gurította a 639 fát, megkapta legvastagabb borítékot, meg a bort is, amelyet a tornát követő közös vacsorán adtam át.
A magyarkanizsaiak elégedettek lehettek, hiszen első nekifutásra két serleget és ezüstérmet vittek el. Meg is ünnepelték rendesen, gyönyörű vajdasági dalokat tanítottak meg a többieknek, mert a banketten már mindenki barát volt, így még Antal Árpi sem izgulhatott, hogy a Lešo-trans szuperkényelmes Mercedes minibusza otthagyja, mert „kibabrált” a Tisza-partiakkal. A magyarkanizsaiak még a belgrádi főbírót, Dragi Štikovacot is hazavitték, bár a tornán egy-két alkalommal orroltak rá. A kártya is előkerült, amelyben Dobó Rudolf, a magyarkanizsaiak elnökségi tagja és egyik szponzora osztott a legtöbbet, mert mindig megnézte a pakli alját. Az idő tehát ismét elszállt, már-már hajnalodott, s a megszunnyadt gárda talán azt álmodta, jövőre miként lehet még egy lapáttal rátenni és megnyerni az emlékversenyt. Mert hogy újra ott lesznek jövőre is, azt a szándékukat csak az húzhatja át, ha nem kisbalták, hanem méteres fejszék hullanak az égből.
