Több mint egy hete tart a pekingi olimpia, s még nincs magyar aranyérem. Már tudjuk, a kínai fővárosban negatív rekord született, úgy fog bevonulni Peking neve az olimpiák történetébe, mint ahol a legtovább kellett várni az első magyar aranyra. A forradalom árnyékában telt 1956-os melbourne-i olimpián a nyolcadik versenynapon került legfényesebben csillogó érem magyar versenyző nyakába. Ezt követően még nyolcat gyűjtöttek, amivel a negyedik helyen végeztek az éremtáblázaton, a Szovjetunió, az USA és a házigazda ausztrálok után. A legutóbbi olimpiákon elnyert „szokásos nyolc” Pekingben biztosan nem lesz meg. Ideje rádöbbenni: Magyarország már nem sportnagyhatalom. Észrevétlenül, persze csak az avatatlan szem előtt észrevétlenül, visszaszorult az ország a fölső középmezőnybe.
Annak idején a focival is így kezdődött... S hol tart ma az egykor világverő magyar labdarúgás? Annyira lent, hogy onnan már csak fölfelé vezethet az út. Ez akár vigasztalhatja a sorozatos kudarcok miatt poklokat is megjárt, a régi szép emlékek miatt még mindig hűséges szurkolókat, de keserű az ilyen öröm.
A pekingi olimpián elhangzott a figyelmeztetés. Nem a több mint egyhetes arany nélküli szűkös időszak volt az intő jel, hanem az, amit az elégedetlenség hangját hallva egyes magyar sportolók és sportvezetők mondtak ki, ha nem is ugyanezekkel a szavakkal: nem lehet bő termés várni attól a termőföldtől, amire előzetesen nem áldoztak. Ez a tény minden munkájához értő paraszt előtt ismerős, pusztán csak az állam vezetői előtt lenne titok? Egy híres olasz hadvezér, Montecuccoli találóan felelt, amikor megkérdezték, hogy mi kell a háborúhoz. Három dolog – mondta –, pénz, pénz, pénz! A sport nem csak azért hasonlít a háborúhoz, mert játékos formában utánozza a győzelemért folyó véres küzdelmet, a mai versenysporttal kapcsolatban is elmondhatjuk már, hogy három dolog szükséges hozzá: pénz, pénz, pénz!
Mégsem csak pénzre és föltételekre, a megfelelő emberanyag kiválasztására is szükség van a versenysporthoz. A háborúzás sem művelhető katonák nélkül. A nagy ország sok katonát mozgósíthat, a kicsi keveset. A sok között jóval több kiváló képességű embert találhatnak, mint a kevés között, másrészt ahol többet áldoznak a kiképzésre, ott ütőképesebb katonákat faragnak az emberekből. Ilyen egyszerű szabályok irányítják a háborús játékot, a versenysportot is. A gazdag és népes országok több érmet várhatnak, mint a kicsik és a szegények. Kína Los Angelesben, 1984-ben szerezte az első olimpiai aranyérmét, s most 2008-ban nagy meglepetés volna, ha a világ legnépesebb országa nem az éremtáblázat első helyén végezne. Ezzel csak a dolgok rendje áll helyre, Kína megszerzi azt, amit a lakosságszám tekintetében jár neki.
Az olimpián szereplő versenyszámok óriási többsége nyugatiak által kitalált és művelt sportág, és ezért elsősorban az ő éremszerzési lehetőségeiket jelentették. Időközben az ázsiaiak is magas szinten elsajátították a nyugati sportokat, s nyilván a (kimutathatatlan) doppingszerek alkalmazása terén is utolérték az egykor irigyelt mintaképeket. A fölzárkózás már az eredményekben is megmutatkozik. A verseny egyre kiélezettebb, már nem csak a nyugatiak tündökölnek, épp ezért a konkurencia folyamatos erősödése miatt egy aranyérem ma sokkal többet ér, mint évtizedekkel vagy akár évekkel ezelőtt.
Így lehetséges, hogy a kevés nem is olyan kevés. Magyarország lélekszámából és sportra áldozott ráfordításiból kiindulva egy napon megtörténhet, ami ma még elképzelhetetlennek tűnik: hogy egyetlen olimpiai aranyat is sikerként könyvelhetnek el a magyar szurkolók.
