Nincs olyan ember a világon, aki élete folyamán ne hibázott volna, ám nem mindenki egyformán viszonyul a hibájához és annak következményeihez. A hibázásnak valójában nagyon fontos feladata és hatása van a gyermeki fejlődés szempontjából, hogy mentálisan ellenálló felnőtté válhasson. A későbbiekben hátrányt szenved, akit gyermekkorában a szülei óvtak és megkíméltek mindenfajta kudarcélménytől és a saját hibáival való szembesüléstől. Óriási hibát vétenek azok a szülők, akik rögtön sietnek, hogy kimagyarázzák, és megvédjék a tetteik, hibáik következményeitől, a gyerek helyett végeznek el olyan feladatokat, amelyeket a ő maga is játszi könnyedséggel elvégezhet, vagy éppen helyette oldják meg az előtte álló problémát, házi feladatot, iskolai projektet, a jobb osztályzat reményében, esetleg rögtön teljesítik a kívánságait, hogy megakadályozzák a dührohamokat.
Iskolapszichológusként nem egy alkalommal kellett szembesítenem a szülőket a gyermekeik csínytevéseivel, amelyek rosszul sültek el, vagy éppen komoly vétségeikkel, amelyekkel más gyerekeknek vagy felnőtteknek ártottak, megszegve sok erkölcsi, viselkedési, biztonsági szabályt, veszélyeztetve mások testi vagy lelki egészségét, testi épségét. A szülők között kevesebben voltak azok, akik elismerték a hibát, és segítették az osztályfőnököt és az iskolát abban, hogy a gyerek vállalja a tettét, és szembesüljön a rá váró következményekkel. Többen voltak olyanok, akik tagadták, vagy minimalizálták, relativizálták gyermekük vétségét, nem látták a viselkedésének végső következményeit önmagára, a családjára és egyáltalán a közösségre, a jövőjére nézve. A túlvédés, a szülői elfogultság vagy a probléma tagadása a későbbiekben nemegyszer következményekkel járt, hisz akadt rá példa, hogy később a szülőket is bántalmazta a gyerek, eltanácsolták a középiskolából, vagy éppen a rendőrséggel gyűlt meg a baja. Az alapproblémát az jelentette, hogy a gyereknek nem adatott meg a lehetőség, hogy tanuljon a saját hibáiból, és megtanulja vállalni a tettei következményeit. Persze, bőven voltak jól végződő történetek is.
Több olyan kutatásról olvashatunk, amelyekben azt vizsgálták, milyen hatása van annak, ha a szülők túl sok dolgot tesznek meg a gyerekeik helyett, hogy megvédjék őket a kudarctól vagy a kellemetlenségtől. A kutatások megállapították, hogy azok, akik „túlvédettek”, mentálisan kevésbé lesznek ellenállóak. Azzal, hogy a szülő túl sokat tesz a gyermekéért, nem a gyermek önbizalmát, önállóságát, ellenálló képességét fejleszti, hanem a sajátját, ezáltal viszont aláássa a gyerek önbizalmát, felelősségtudatát és felelősségvállalását.
Fontos tudni, hogy a hibák a fejlődés legjobb katalizátorai. Meg kell tanítani a gyerekeket arra, hogy tudatosítsák, elemezzék a kiváltó okokat, és változtassanak a stratégiáikon, amikor a kudarc bármilyen formájával szembesülnek. Meg kell őket tanítani arra, hogy miként viszonyuljanak, hogy tanuljanak a hibáikból. A hibákhoz való viszonyuk ugyanis alapvetően meghatározza a tanulási folyamatukat, az önértékelésüket és a későbbiekben oly fontos rugalmasságukat (reziliencia), pontosabban a lelki rugalmasságukat vagy ellenálló képességüket: azt a képességet, hogy ha valaki stresszhelyzetbe kerül, traumát él meg, vagy váratlan krízisekkel szembesül, gyorsan alkalmazkodik, regenerálódik, és a nehézségekből felállva akár megerősödve kerül ki a helyzetből. Ez a képesség azonban nem velünk születik, hanem nagyrészt a környezetünk visszajelzéseiből formálódik, ezért meg kell tanulni egyéni tapasztalat útján.
Egyes kutatók, mint például Carol Dweck, a kutatásaik alapján két fő csoportra osztják a gyerekek hibákhoz való hozzáállását. Az első az ún. rögzült szemléletmód (fixed mindset), amikor a gyerek a hibát a saját intelligenciája vagy képességei kudarcaként éli meg. Úgy érzi, ha hibázik, akkor „nem elég jó”. Emiatt kerüli a kihívásokat, és hamar feladja. A másik csoport a fejlődési szemléletmód (growth mindset), amikor a gyerek a hibát a tanulási folyamat természetes részének tekinti, és tudja, hogy a gyakorlás és a befektetett energia révén fejlődhet. Az ilyen gyerek/személy a hibákra információforrásként tekint, amely megmutatja, mit kell legközelebb másképp csinálnia.
Mivel a hibáinkból való tanulás tanulható, egyebek között a családban, az óvodában, az iskolában, edzéseken stb., a felnőttek nagy hatással lehetnek erre a folyamatra. Például jó, ha a szülő, a pedagógus nem az eredményt, hanem a folyamatot dicséri. Ne azt hallja a gyerek, hogy milyen okos, vagy milyen szép az, amit elvégzett, hanem fókuszáljunk a befektetett energiára, a stratégiára és nem utolsósorban a kitartásra. Az is segít, ha a felnőtt vállalja a saját hibáit, mert példát kell mutatnia a gyereknek ebben is. Ha mi hibáztunk, hangosan mondjuk ki, ismerjük el, és mutassuk meg, hogyan javítjuk ki. Kevesen vállalják, de fontos feltenni önmagunknak a kérdést, mit tanulhatunk ebből legközelebbre, hogy a hibát mint lehetőséget tudjuk kezelni. Esetleg végiggondoljuk, hogyan lehetett volna másként megoldani az előállt helyzetet. Talán az első helyen kellett volna kiemelni a biztonságos környezet megteremtését, amely minden tanulásnak, még az iskolai tanulásnak is az alapja. Olyan légkört kell teremteni, hogy ha valaki hibázik, az nem jár büntetéssel vagy megszégyenítéssel.
A hibák tehát nem ellenségek, hanem tanítómesterek. A jó szülőnek meg kell engednie, hogy gyermeke maga találja meg a megoldást a problémára, és azt is, hogy szembesüljön a következményekkel. Ne feledjük: az a mód, ahogyan valaki a hibáira tekint, alapjaiban határozza meg, hogy mennyire rugalmas, mennyire gyorsan tud felállni és továbblépni.
Fogadjuk be, és adjuk tovább a gyerekeinknek a következő gondolatot: „Ne fecsérelj el egy jó hibát se, tanulj belőle!” (Robert Kiyosaki)
Források:
AI-alapú áttekintések: a gyerekek hibákhoz való viszonya, hibákból való tanulás.
https://deakjohanna.hu/egyeb/mit-tanulhatunk-a-hibainkbol/
