Történetekből épített pálya

Fehér Viktort, a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar oktatóját már gyerekként is a múlt történetei vették körül. Édesanyja helytörténeti gyűjtései, nagyapja háborús emlékei és a falusi élet mind hozzájárultak ahhoz, hogy később a néprajzot válassza hivatásául. Az egyetemi oktató számára a kutatás nemcsak tudományos munka, hanem lehetőség arra, hogy a fiataloknak segítsen megtalálni a saját útjukat.

– Milyen gyermekkori élmények alapozták meg a hagyományok és a múlt iránti érdeklődését?

– Elsősorban édesanyám hatott rám. 1999-ben Egyházaskéren találkozót szerveztek, amelyhez kapcsolódóan helytörténeti és néprajzi gyűjtést végzett egy készülő monográfiához. Gyerekként sokszor láttam, hogy a helyiekkel beszélget és interjúkat készít, és csupán később értettem meg, hogy valójában néprajzi kutatást folytat. Nagy hatással volt rám a nagyapám is, aki rengeteget mesélt a paraszti életről. Volt egy tehenünk, amely körül nap mint nap tevékenykedett, és miközben itatta az állatot sokat mesélt a második világháborúról, a saját gyerekkoráról, hogy már negyedikesként munkába állt. Heten voltak testvérek, és neki kellett átvennie a családban a férfiszerepet. Ezek a történetek később az első írásaim témáivá váltak. Részt vettem a Rákóczi Magyarságismereti Mozgótáborban középiskolásként, amely szintén meghatározó élmény volt. Később szülői és tanári biztatásra néprajzi pályázatokon indultam, amelyeken sikereket értem el. A KMV néprajzi pályázatain több alkalommal is nyertem. Akkor még nem tudtam, hogy a néprajzi pályázatok nem számítanak népszerűnek. Ma már a zsűri tagjaként látom, hogy a három pályázó is soknak számít. A bírálatok és a szakemberekkel való találkozások tovább erősítették bennem ezt az érdeklődést, és így hagyott nagy nyomot bennem Raffai Judit is, aki már sajnos nincs közöttünk.

– Magyar szakos hallgatóból hogyan lett néprajzkutató?

– Zentán közgazdasági középiskolába jártam, és sokáig a futball állt az életem középpontjában. Egy csókai edzőnek köszönhetően kerültem ki a falusi környezetből. Látom, hogy ott gyakran kevés lehetőség adódik a fiatalok fejlődésére és a szabadidő hasznos eltöltésére Észak-Bánátban. A futball számomra egy ilyen kitörési lehetőséget jelentett. Ma is aktívan játszom, a majdányi Tromeđa klub tagjaként. Egyházaskéren is kevés program volt a fiataloknak, amíg meg nem érkezett ez az edző, aki elhitette velünk, hogy érdemes fejlődni. Középiskolás koromban Zentán szoros kapcsolat volt az iskola, a múzeum és a helytörténettel foglalkozó szervezetek között, ezáltal egyre közelebb kerültem a történelemhez és a néprajzhoz. Később részt vettem a SZTE–BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék felkészítőjén, de végül az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékét választottam. Ebben szerepet játszott az is, hogy szülőfalumba látogatott Raffai Judit és Beszédes Valéria. Édesanyám a falu polgármestere volt, ő fogadta őket, amikor mesegyűjtés céljából érkeztek. Ők is arra biztattak, hogy ha Vajdaságban szeretnék dolgozni és kutatni, akkor érdemes a tanulmányaimat itthon folytatnom.

– Mit jelent Önnek a terepmunka? Többször hangsúlyozta, hogy szülőfaluja a szívügye. Miért? Nehezebb vagy könnyebb a saját közösségünket kutatni?

– Az antropológusok régóta foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy könnyebb-e a saját közösségünket kutatni vagy inkább egy idegen közeget. Én ma már úgy látom, hogy Egyházaskéren nem tudok klasszikus terepmunkát végezni, mert túl erősen kötődöm a közösséghez. Azt gondolom, hogy Vajdaságban sok kutató úgy indul el, hogy van egy szeretett közege és témája, és kevesen vállalkoznak arra, hogy egy teljesen ismeretlen közegben kutassanak. A saját közeg kutatásának számos előnye van.

Az első kutatásaim a szülőfalumhoz és a nagyszüleimmel készített interjúkhoz kapcsolódtak. Tizennégy évesen nagy segítséget jelentett, hogy olyan emberek vettek körül, akik szívesen meséltek nekem. Ezt próbálom a hallgatóimnak is átadni, hogy a kutatás lehetőséget ad arra, hogy más szemszögből ismerjük meg akár a saját családtagjainkat is, akiknek az életünkben nem történelmi szerepük van, hanem egyszerűen nagyszülők, szülők vagy rokonok. Ugyanakkor vannak hátrányai is annak, ha a saját közösségünket kutatjuk, hogy oda születtünk, a helyiek pedig a családon keresztül is ismernek. Ez néha megkönnyíti, máskor megnehezíti a kutatást. Ráadásul a falvak egyre kisebbek és zártabbak, ezért sem egyszerű terepmunkát szervezni. Vajdaságban sokszor elvárás, hogy a kutató a saját közegével foglalkozzon, miközben szerintem fontos lenne más közösségek felé is nyitni. Nem értek egyet azzal a szemlélettel, hogy egy közösséget kizárólag a saját kutatói vizsgálhatnak. Pályám elején sem volt könnyű érvényesülni azzal az elképzeléssel, hogy nemcsak az észak-bánáti közegemet szeretném kutatni. Ebben sokat segítettek a magyarországi tanulmányaim a PTE BTK Néprajz − Kulturális Antropológia Tanszéken töltött évek.

– Miért éppen a jugoszláv reprezentációk és a megemlékezési szertartások témáját választotta? Milyen meglepő eredményekre jutott?

– A téma a pécsi tanulmányaim idején kezdett igazán foglalkoztatni. Akkoriban vendégoktatóként érkezett a pécsi tanszékre Szabó Árpád Töhötöm, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének oktatója, aki előadásaiban Ceausescu rendszerével, valamint a román szocializmussal és kommunizmussal foglalkozott. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy hasonló kérdéseket Jugoszlávia kapcsán is érdemes lenne vizsgálni. Ehhez kapcsolódott egy másik tapasztalat is. Korábbi, klasszikus néprajzi kutatásaim során például az egyházaskéri lakodalmi szokások vizsgálatakor újra és újra előkerült Tito neve. Az interjúkon gyakran találkoztam vele, ezért kezdett érdekelni, hogyan él tovább a jugoszláv korszak emlékezete. Rájöttem, hogy a jugoszláv időszak viszonylag kevésbé kutatott terület volt, miközben az emberek emlékezetében továbbra is erősen jelen van. Néprajzosként arra törekszünk, hogy kisebb közösségeken és személyes történeteken keresztül értsünk meg nagyobb társadalmi folyamatokat.

– Hogyan lehet egy érzékeny témáról beszélgetni?

– A második világháború eseményeiről, traumákról vagy tabunak számító témákról beszélni nem egyszerű. Kutatásaim során sok érzékeny pillanattal találkoztam. Volt, amikor a beszélgetőpartneremnek megértésre volt szüksége, máskor pedig a humor segített oldani a helyzetet. Kellenek bizonyos készségek, ám azt gondolom, hogy vannak olyan adottságok, amelyeket nehéz tanítani. Vannak emberek, akik könnyebben alakítanak ki kapcsolatokat, könnyebben kezdeményeznek beszélgetést, és emiatt mások is szívesebben megnyílnak nekik. Ha önismereti oldalról nézem, akkor én egy új közegben általában nem érzem magam azonnal biztonságban, ezért kérdezek és érdeklődöm. Ahogy a másik elkezd mesélni, fokozatosan kialakul egy olyan bizalmi helyzet, amelyben ő is könnyebben megnyílik. A pszichológiával kapcsolatban gyakran eszembe jut, hogy ha korábban jobban ismertem volna ezt a területet, talán más irányt vett volna az életem. Ott is a múltbeli élményekről, azok megéléséről és feldolgozásáról van szó. A néprajz és az antropológia egyik nehézségének azt érzem, hogy meghallgatjuk az emberek történeteit, nagyon közel kerülünk hozzájuk, aztán tovább kell mennünk. Egy terápiás folyamatban a beszélgetőpartner rendszeresen visszatér a terapeutához, míg a kutató jó esetben még egyszer vagy kétszer találkozik az interjúalannyal. Sokszor hiányzik belőlem az az érzés, hogy én is adtam valamit annak az embernek, aki a szabadidejét, akár napjait áldozta rám.

– Milyen érzés volt kutatóból oktatóvá válni? Mindig is tanár szeretett volna lenni?

– Már az Újvidéken töltött éveim alatt megfordult a fejemben, hogy jó lenne továbbvinni a néprajzi irányt Vajdaságban Jung Károly után. Akkor még nem láttam, hogy mennyi munka és milyen hosszú út vezet az oktatói pályához, de a gondolat már ott volt motoszkált bennem. Később, amikor Pécsre kerültem, ez az elképzelés háttérbe szorult. A kutatás kezdett igazán foglalkoztatni, és úgy láttam, hogy a tudományos pálya számos lehetőséget kínál, akár ösztöndíjakon és nemzetközi programokon keresztül is. Akkoriban az is felmerült bennem, hogy nem Vajdaságban képzelem el a jövőmet. Azt is láttam, hogy egyetemi oktatóként elhelyezkedni nehéz, a lehetőségek korlátozottak, és kívülről sokszor nem látszik, milyen összetett út vezet ehhez a pályához. Végül több tényező is visszahozott Vajdaságba. Resócki Vázsonyi Csilla és Gondi Martina révén lehetőséget kaptam a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnél, emellett fontos szerepe volt a Kiss Lajos Néprajzi Társaságnak, illetve az Al-Duna Műhely létrejöttének is. Mindezek mellett a családomhoz fűződő kapcsolatok is folyamatosan hazahúztak. A tanárság számomra nem egy előre megtervezett cél volt, hanem egy olyan lehetőség, amelyre nem feltétlenül számítottam, de amelyben végül megtaláltam a helyemet.

– Milyen hallgatókkal szeret együtt dolgozni?

– Én magam is tanulom a tanárságot, és közben sokat fejlődöm emberileg is. Az oktatás például állandóan szembesít a megfelelési kényszeremmel, ami egyszerre nehézség és lehetőség. Minden órát egy kis szorongás előz meg. Fontos számomra, hogy ne csak információt adjak át unalmasan, hanem olyasmit, ami hosszabb távon megmarad a hallgatókban. Van egy szokásom, hogy mielőtt bemegyek órára, a lift tükrében azt mondom magamnak, hogy „Viktor, te ma tanár vagy”. Erre azért van szükségem, mert előző nap még lehet, hogy terepmunkán voltam, vagy a futballal és barátokkal foglalkoztam. Azt is meg kellett tanulnom, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. Minden hallgató más élethelyzetből érkezik, más tapasztalatokkal és elvárásokkal. Éppen ezért azokkal szeretek leginkább együtt dolgozni, akik nyitottak, figyelnek, kérdeznek, és szeretnének valamit magukkal vinni az óráról. Szeretek együtt dolgozni azzal, akinek úgy érzem, hogy tudok segíteni. Ugyanakkor fontosnak tartom azt is, hogy támogassam azokat, akik végül más témák vagy más életutak mellett döntenek. Nem szeretnék kizárólagos lenni, inkább olyan oktató, aki segít megtalálni a saját irányt.

– A hallgatói gyakran nemcsak oktatóként tekintenek magára, hanem mentorként is. Több diákot kutatásokba, terepmunkába, továbbá tudományos programokba is bevon és támogat. Miért tartja fontosnak azt, hogy az útjukat segítse?

– Azért tartom ezt fontosnak, mert nekem is voltak ilyen tanáraim az életemben. Ha ők nem lettek volna, akkor valószínűleg én sem lennék most itt. Voltak tanáraim, akik az utolsó pillanatban is segítettek egy pályázat vagy dolgozat véglegesítésében, irodalmakat ajánlottak, könyveket adtak a kezembe. Részben hálából próbálom ezt továbbadni. Sokuknak már nem tudom személyesen megköszönni azt a segítséget, amit kaptam, de úgy érzem, hogy ezt a hallgatóim támogatásán keresztül viszonozhatom. Hiszek abban, hogy ez egyfajta körforgás. Nagy öröm számomra, amikor látom a hallgatóim sikereit, és azt, hogy megtalálják a saját útjukat.

– A Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnöke, oktató, néprajzkutató és számos más feladatot is ellát. Hogyan tud ennyi mindent összeegyeztetni, és hogyan kapcsolódik ki, amikor éppen nem dolgozik?

– Nemrég volt a docensi kinevezésem. A kutatói és egyetemi pálya sokkal összetettebb, mint amilyennek kívülről látszik. Az oktatás és a kutatás mellett folyamatosan jelen vannak a publikációk, konferenciák, pályázatok, terepmunkák, kiállítások, könyvbemutatók, civil szervezeti és önkéntes tevékenységek is. Ezek nem különálló feladatok, hanem ugyanannak a pályának a részei, ezt folyamatosan számon kérik rajtunk. Azt hiszem, könnyebbé teszi a helyzetet, hogy a munkám egyben az érdeklődési területem is. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy a munka és a magánélet határai gyakran elmosódnak. Sokan úgy gondolják, hogy az egyetemi oktatóknak sok szabadidejük van, pedig a valóságban a munkánk jelentős része nem kötődik fix munkaidőhöz. Egy publikáció, egy kutatás vagy akár egy hallgató szakdolgozatának véleményezése gyakran este vagy hétvégén történik. Ez egyszerre kihívás és életforma. Mindezek ellenére örülök annak, hogy olyan munkát végezhetek, amely közel áll hozzám. Néha egy apró eredmény vagy egy hallgató sikerélménye is elegendő ahhoz, hogy úgy érezzem, megérte a befektetett idő és energia.