Amikor pedagógusként figyelem egy gyerek magatartását, gyakran eszembe jut egy régi élményem egy kisfiúról, aki egy délután feltűnően nyugtalanul érkezett meg az iskolába. Székeket tologatott, minden apróságra felpattant, láthatóan nagyon nehezen bírt egy helyben maradni. Első ránézésre könnyű lett volna rávágni, hogy rossz napja van, de amikor a tanító néni elvezette hozzám mint az iskola pedagógusához, hamar kiderült, hogy egész másról van szó. Nem tudta pontosan megfogalmazni, mi történt otthon, csak annyit mondott: „Amikor indultam az iskolába, mindenki kiabált.” Az a feszültség és bizonytalanság, amit így magával hozott, ott maradt a testében, és meghatározta a reakcióit.
Ilyenkor mindig eszembe jut, mennyire hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a gyerekek viselkedése nem pusztán nevelési kérdés, hanem egyfajta jelzőrendszer. A viselkedés nem más, mint annak a belső állapotnak a lenyomata, amit a gyerek még nem tud szavakba önteni. Amit nem tud kimondani, verbálisan megfogalmazni, azt elmondja a testével, a mozdulataival, az indulataival, a visszahúzódásával vagy éppen azzal, hogy túlpörög és szétesik.
A kutatások régóta hangsúlyozzák, hogy a gyerekek idegrendszere alapvetően a kapcsolatokban szabályozódik. Vagyis a gyerek érzelmi állapota nagymértékben attól függ, milyen érzelmi légkör veszi körül, mennyire kiszámítható a szülő reakciója, és mennyire érhető el érzelmileg az a felnőtt, akitől biztonságot remél. Ha a szülő képes nyugodtan jelen lenni, együttérzően reagálni, ráhangolódni a gyerek aktuális állapotára, akkor a gyerek idegrendszere is könnyebben megnyugszik. Ez az a kapcsolaton keresztül zajló érzelmi és idegrendszeri szabályozás, amely idővel belső szabályozási képességgé alakul. Ha viszont a szülő maga is túlterhelt, ingerült, vagy érzelmileg nehezen elérhető, akkor a gyerek viselkedése gyakran ennek a feszültségnek a tükre lesz. A gyerek nem dönt arról, hogyan reagál, egyszerűen az idegrendszere válaszol arra, amit érzékel maga körül. A szülő által teremtett érzelmi légkör ezért nem valamiféle háttérzaj a nevelésben, hanem a gyerek lelki és viselkedéses működésének egyik legmélyebb rétege.
Sok félreértés abból fakad, hogy a viselkedést önmagában próbáljuk értelmezni, és címkéket ragasztunk rá: makacs, szófogadatlan, szemtelen, szétszórt. Pedig ezek mögött sokszor egészen érthető okok húzódnak meg. A bizonytalan érzelmi közegben felnövő gyerek vagy túlzottan alkalmazkodóvá válik, folyamatosan figyeli a felnőttek hangulatát, vagy éppen ellenkezőleg, impulzív és kontrollvesztett lesz, mert nincs biztos érzelmi kapaszkodója. Előfordul az is, hogy ez a két állapot váltogatja egymást: egyik nap csendes és visszahúzódó, másnap indulatos. Ez nem következetlenség, hanem annak a jele, hogy belül nincs stabil érzelmi háttér. A szülői érzelmi jelenlét hiányának hosszú távú hatására a gyerekek bizonytalanná válhatnak a saját értékükben, túlzottan szeretnének megfelelni, vagy éppen lázadással próbálnak kapcsolatot teremteni, miközben kívülről keresik azt a visszaigazolást, amit belül nem találnak meg.
Ha viszont a gyerek újra és újra megtapasztalja, hogy van egy felnőtt, aki érzelmileg elérhető, aki segít rendezni a feszültségeit, akkor fokozatosan kialakul benne az a belső képesség, hogy egyedül is meg tudjon nyugodni. A nyugodt, befogadó érzelmi légkör biztonságot ad, és ebből a biztonságból nő ki később a rugalmas alkalmazkodás, a szabályozott viselkedés és az egészséges önbizalom. Ez nem azt jelenti, hogy a szülőnek mindig kiegyensúlyozottnak kell lennie. Nincs olyan család, ahol ne lennének viták, fáradt napok. A gyerekek számára nem az a döntő, hogy van-e feszültség, hanem az, hogy van-e visszaút a kapcsolódáshoz. A helyreállított kapcsolat azt tanítja meg, hogy a konfliktus nem végleges, a nehéz érzések átélhetők, majd rendezhetőek. A szülő által biztosított érzelmi légkör így nemcsak a mindennapi viselkedést formálja, hanem hosszú távon azt is, hogyan reagál a gyerek stresszhelyzetekben, hogyan épít kapcsolatokat, és hogyan viszonyul saját magához.
