„Többet látok és tudok, mint egy szülő”

Pintér Molnár Edit lassan 38 éve tanít, de a pályája iránti elköteleződés nem egyetlen pillanat döntése volt. Amikor 1980-ban elhagyta a középiskola padjait, és egyetemre készült, még számos út állt előtte, hiszen érdekelte a pszichológia, vonzotta a képzőművészet és a kulturális programok szervezése is. Végül mégis a magyar tanszéket választotta, amit azóta sem bánt meg.

Egyetemistaként sokat töprengett azon a kérdésen, amelyet a módszertant tanító professzora tett fel: Miért választotta a tanári hivatást? Az évtizedek során megtapasztalta, hogy a gyerekekkel való foglalkozás hatalmas türelmet, empátiát és folyamatos önreflexiót igényel, és azt is, hogy ő is legalább annyit tanul a diákjaitól, mint amennyit ő ad át nekik.

A pálya elején gyorsan szembesült a tanárság árnyoldalaival is. Hogyan élte meg az első ilyen helyzetet?

– Régen még létezett a magyar mint környezetnyelv nevezetű tantárgy, amelynek keretében a szerb anyanyelvű diákokat tanítottam. Olyan tantárgyat tanítottam, amelyből még osztályzatot sem adhattam. Emlékszem, az első hónapban az egyik diák durván visszabeszélt, amikor őszintén megmondtam neki, hogy a nyelvtudása pillanatnyilag elégtelen. Ez akár el is tántoríthatott volna, hiszen az egyetemi végzettségemmel sok más munkát választhattam volna, de nem így történt. Valahol ott dőlt el végleg, hogy maradok. Ha az ember azt csinálja, amit szeret, akkor a nehézségek ellenére is kitart mellette. Szerencsére ez az eset nem ismétlődött meg ugyanígy, de azt látom, hogy a mai generációk egy része sokkal keményebb, megalázó hangnemben szól a tanárhoz. Rájöttem, hogy ezt egyetlen módon lehet kezelni: félre kell tenni az esetleges ellenszenvet, amit irányunkba mutatnak, és azokra kell koncentrálni, akik valóban dolgozni akarnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bárkitől megvonom a figyelmet. Az iskolaév elején mindig elmondom, hogy nem azért vagyunk itt, hogy szeressük vagy ne szeressük egymást, hanem hogy dolgozzunk. Nem a nem szeretetből adunk egyest, hanem a nem tudás miatt. Az értékelésnek nincs érzelmi alapja, nincsenek kedvenceim.

Gyakran hangsúlyozza, hogy régi gondolkodású tanár. Mit jelent ez a mai világban?

– A régi értékrend szerint gondolkodom, függetlenül attól, hogy a világ folyamatosan változik körülöttünk. Hiszem, hogy az alapvető értékek maradandók. Nem azt mondom, hogy a játék nem fontos, hiszen az is része az életnek, de nem válthatja ki a tanulást. A mai gyerekek nem akarnak igazán tanulni. Beiratkoznak a középiskolába, de nem hajlandók teljesíteni. Ez tanárként nagyon tud fájni, mert az ember csalódott lesz. Régen a diákjaim mindenre nyitottak voltak. Irodalmi estekre, színházba, moziba, bármilyen kulturális programra jártunk. Ma már az is ritkaságszámba megy, ha valaki elolvas egy könyvet.

Hogyan hat ez a magyar nyelvhasználatra?

– Egyértelműen érezhető a szókincs egyszerűsödése. Nem tudnak olyan szépen, olyan választékosan beszélni. Nekem pedig a magyar nyelv fejlesztése, szépsége, tisztasága a szívem csücske. Szabadkán elsők között voltam, aki diákokat vitt a Szép magyar beszéd versenyekre. Ennek köszönhetően eljutottunk Győrbe, a nemzetközi megmérettetésre is. Eddig öt Kazinczy-érem társtulajdonosa lehettem. 

Ezek a felkészítések rengeteg többletmunkával járnak. Mi motiválja ebben?

– Ha van egy diák, akiben látom a lehetőséget, akkor kötelességemnek érzem foglalkozni vele. Akkor is, ha ezért semmiféle pénz nem jár. A tanári munkában nagyon sok mindent csinálunk úgy, hogy nem kapunk érte anyagi elismerést. A pénz soha nem volt mozgatórugó az életemben. Ha valamelyik szervezetbe ajánlottak, igazgatóbizottsági tagságra vagy más szerepre, szinte biztos volt, hogy nem volt mögötte anyagi háttér. Ezeket mások vitték el, de ezt soha nem bántam, mert hiszem, hogy egyszer mindez megmérettetik. Nem itt, nem most, hanem ott fent.
 

Hogyan lehet ma irodalmat tanítani? 

– Egyetemistaként volt egy tanárunk, akinél az írók életének konfliktusait, lelki hátterét kellett ismerünk. Azt kérdeztük tőle, hogy mindezt honnan lehet megtudni. A válasza egyszerű volt, azt felelte, hogy olvassuk a korabeli lapokat. Ez persze nem volt könnyű feladat. Nem volt internet, magnó, fénymásoló vagy mobiltelefon. Könyvtárba jártunk, idősebbektől kérdeztünk, mindent kézzel jegyzeteltünk le. Ma azt mondják, hogy nem szabad íróközpontúan tanítani, hanem a mű tartalmára kell koncentrálni. Számomra az író nem háttér, hanem a kulcsszereplő. Ő az, aki megálmodta a művet, és az élete mindig benne van az alkotásban. Hogyan lehet a Nemzeti dalt úgy tanítani, hogy ne beszéljünk Petőfiről, arról, hogy miért írta meg, hogy milyen történelmi helyzet hívta életre? Megpróbálom példaképként bemutatni az írókat. Ha megnézzük, a mai gyerekeknek alig vannak valódi példaképeik. Nem feltétlenül egy író, nem egy színész, sokszor még csak nem is egy sportoló. Sokan a videójátékok világából érkeznek. Sok fiatal számára a pénz az élet lényege. Az én feladatom tanárként az, hogy megmutassam, miben rejlik a valódi érték.

Módszertanilag hogyan próbálja ma megragadni a diákok figyelmét az órákon?

– Mindig voltak, akiket érdekelt az irodalom, és voltak, akiket kevésbé. Bevezettem azt a módszert az órákon, hogy mindenki maga választ egy könyvet, amit elolvas, vagy bemutat egy újságot, prezentációkat készítenek, kisfilmeket forgatnak. Fantasztikus ötleteik vannak a fiataloknak. Volt, hogy Radnótiról szóló órára a sárban feküdtek egy kisfilmben, hogy átélhetővé tegyék a munkatábor világát. A házi olvasmányokat sem hagyományosan dolgozzuk fel. Nem a tartalmat kérdezem vissza, például az Antigonéból útikönyvet készítünk Thébáról. A diákok térképet rajzolnak, nevezetességeket jelölnek, háromdimenziós világgá alakítják a művet. Találós kérdéseket is kitalálok, vagy a szereplők közti viszonyokat boncolgatjuk, például a Rómeó és Júliában: szülő-gyerek kapcsolat, szerelem, házasság. Ilyenkor megrázó válaszok születnek. Ekkor derül ki, milyen sok gyerek él szétszakadt családban, mennyien önellátóak már kiskorúként, mert a szülők külföldön dolgoznak. Van, aki magára főz, mos, van, aki beteg szülőt ápol. Egy magyartanár a fogalmazásokból rengeteget megtud a gyerekek életéről, és utána azon gondolkodik, hogyan lehetne segíteni. Ma nagyon sok gyerek magányos, még olyanok is, akikről ezt nem gondolnánk. Egyre gyakrabban találkozunk szuicid gondolatokkal is, ami régen nem volt ennyire jellemző. Nagyon sok gond van, és én biztatom őket arra, hogy osszák meg velem. Sajnos most mintha minden érzékenyebb lenne. Magányosak a fiatalok, és ennek egyik fő oka a telefon, az online világ lehet.

Nemcsak osztályfőnökként, hanem emberként is igyekszik átlátni a helyzeteket? Mindig arra törekszik, hogy segítsen a fiatalok helyzetén?

– Igen, én így próbálok működni, bár ezt sokan félreértik. Van, aki megalázónak érzi, ha bele kell szólnom bizonyos helyzetekbe, és nemegyszer gorombasággal reagálnak. Az utóbbi időben gyakran mondom nekik, hogy nem vagyok az anyjuk, de a nagymamájuk lehetnék. Megkérdezem tőlük, hogy így viselkednének-e a nagymamájukkal is. Erre általában az a válasz, hogy nem. Ilyenkor talán egy kicsit változik a helyzet. De sokszor előjönnek a védekező mechanizmusok is, amikor azt mondják, hogy ha tudná, milyen rossz az életem. Ilyenkor mindig elmondom, hogy az osztályban mindenki a maga módján cipeli azt a terhet, amit az élet adott neki. Nem lehet megítélni, kinek mennyire nehéz, mert nem ismerjük egymás történetét. Az, hogy valaki hangosan kimondja a problémáit, nem azt jelenti, hogy a másiknak nincsenek gondjai. Tanárként olyan mélységekbe látunk bele, amelyeket sokszor még a szülők sem vesznek észre, például a droghasználat kérdésében. Azt érzem, sokan azért nem látják mindezt, mert reggeltől estig dolgoznak. Ha észrevesszük, hogy egy gyerek elindult ezen az úton, fontosnak tartom, hogy erről a szülő is tudjon. Volt olyan, aki partner volt abban, hogy segítséget keressünk, és volt olyan is, aki elutasítóan reagált, sőt engem vont felelősségre azért, mert szóvá mertem tenni a problémát. Pedig előfordul, hogy többet látok és tudok, mint maga a szülő. Ez rendkívül érzékeny korosztály, és az a legijesztőbb, hogy a világ minden problémája már az általános iskolákba is beszivárog.
 

Az Ön életében is volt egy olyan szakasz, amely komolyan megnehezítette a mindennapjait. Hogyan tudott ebben a helyzetben kitartó maradni, miből merített erőt?

– 2013-ban történt velem. A tanár általában akkor megy orvoshoz, amikor már nagyon muszáj, vagy amikor szünidő van. Én rendszeresen jártam szűrővizsgálatokra, betartva az egyéves intervallumokat, nem is éreztem semmi különöset. Június 13-a volt, az érettségi már lezajlott, amikor észrevettem, hogy van egy csomó a mellemben, ami nagyobbnak tűnt, mint korábban. Elmentem vizsgálatra, és a doktornő azt mondta, hogy azonnal műteni kell, mert rosszindulatú. Ez teljesen megdöbbentett. Mindig erősnek tartottam magam, azt gondoltam, sok mindent kibírok, de ezzel nem tudtam mit kezdeni. Egy héten belül megműtöttek. Jött a nyári szünet, ősszel pedig folytatódtak a kezelések, a kemoterápia, a sugárterápia is. Kihullott a hajam, rosszul voltam, sokat voltam kórházban. Az irodalomkönyvet mindig magammal vittem, olvastam különböző kiadásokat, dolgoztam, lektoráltam, jegyzeteltem a kórházi ágyon. Közben a lányom önálló életet kezdett, dolgozott, eljegyezték, ami új lendületet adott. Útközben az orvosom azt javasolta, hogy ha van hozzá erőm, térjek vissza dolgozni. 2014 februárjában visszamentem az iskolába, egészen a tanév végéig tanítottam. A parókát nem tudtam elviselni, a kendőt is letettem, már volt egy kevés hajam. Az első találkozás az osztállyal nagyon megható volt, a gyerekek megilletődve néztek, előtte persze üzeneteket küldtek, hogy szeretnek, és nagyon jólesett. Az egyik fiú, aki a második padban ült, meglátott rövid hajjal, és nevetni kezdett. Először rászóltak az osztálytársai, hogy illetlen, de mondtam, hogy én is nevetek magamon, amikor belenézek a tükörbe, hiszen egész életemben egy fajta frizurát hordtam, ami akkor nem volt. A betegség és a kezelések teljesen megváltoztatták a gondolkodásomat. Megtanultam örülni a hétköznapi apróságoknak. Ha ez nem történik meg velem, valószínűleg egészen máshogy látnám a világot. Minden napnak hálás vagyok. Sőt ezzel erőt adtam másoknak is. A gyerekek később elmesélték, ha a családban beteg lett valaki. Egy beteg ember tudja, mi történik vele, de a családtagoknak talán még nehezebb, mert segíteni szeretnének, de csak keveset tudnak. A gyerekeknek ilyenkor különösen nagy támaszra van szükségük. Én is sok nehézségen mentem keresztül, traumáim lettek, mai napig nehezen alszom. Talán a legszörnyűbb pillanat az volt, amikor az egy diákommal találkoztam a kórházban, ugyanezzel a problémával, sajnos ő életét vesztette a küzdelemben. Így hát azt üzenem azoknak, akik hasonló problémákkal szembesülnek, hogy járjanak el rendszeresen az orvoshoz, és tegyék azt, amire utasítják őket, hiszen a rákot nem lehet alternatív gyógymódokkal kezelni. Rettentő hálás vagyok a családomnak, hogy hűségesen kitartottak mellettem a legnehezebb pillanatokban.

Hogyan éli a mindennapjait? A családja a napja szerves részét képezi, igaz?

– Nyugdíj előtt állok. Nálunk tulajdonképpen minden a tanítás körül forog. A férjem és én is tanárok vagyunk. A lányom gimnáziumban tanít. Ő is a Magyar Tanszékre járt, és bevallom, akkor csalódott voltam, mert úgy éreztem, a tanári pálya nincs megbecsülve és megfizetve. Akkoriban ráadásul sok volt a magyartanár, és kevés az állás. A vejem biológus, később pedig megszerezte a tanári diplomát is, így ma a diákotthonban nevelő. Így lettünk mi egy igazi pedagóguscsalád. És ott van a két unokám is. Már pontosan tudják, kihez mikor kell fordulni tanulás ügyében, melyik példát kivel érdemes megoldani. A lányom rengeteget dolgozik, a médiában is. Az unokáim pedig nagyon aktívak, íjászkodnak, versenyekre járnak, érmeket szereznek. A vejem íjakat készíttetett nekik, ő tanította meg őket célba lőni. Nem vadásznak, inkább a természetet járják, az erdőt, ami nagyon fontos része az életüknek. Számomra nagy megnyugvás, hogy a gyermekem itt maradt, ezen a vidéken, hogy hűséges maradt Vajdasághoz, Szabadkához. Sok vívódás, gondolkodás előzte meg ezt a döntést, de egyelőre úgy néz ki, itt meg tudják találni mindazt, amire szükségük van.