Lelki stabilitásunk alapjai jóval hamarabb formálódnak, mint azt a legtöbben gondolnánk. A csecsemő- és kisgyerekkor, különösen az első két-három év olyan időszak, amelyben nemcsak a személyiségünk, hanem az idegrendszerünk működésének mintázata kialakul. A csecsemő még nem rendelkezik kiforrott érzelemszabályozó képességgel, ezért a saját testében keletkező feszültségeket, kellemetlen érzéseket kizárólag a gondozója visszajelzésein keresztül tanulja meg értelmezni. A legkorábbi kapcsolataink alakítják ki, hogy később hogyan reagálunk stresszre, hogyan szabályozzuk az érzéseinket, és milyen könnyen találunk vissza a belső egyensúlyunkhoz. A csecsemő idegrendszere és hormonális rendszere a gondozója jelenléte és válaszkészsége nyomán érik és hangolódik össze. Amikor egy baba sír, az idegrendszere stresszállapotot jelez, de önmaga még nem képes szabályozni a hormonszintet a szervezetében. Ha azonban a gondozó felveszi, megeteti, melegíti, akkor a baba testében biológiai értelemben is lezajlik a megnyugtatás folyamata. Ezek az ismétlődő helyzetek tanítják meg az idegrendszerének, hogy a feszültség nem végleges állapot, és hogy létezik megoldás, a megnyugvás elérhető, a világ biztonságos. Így alakul ki az a hormonális és idegrendszeri minta, amely később meghatározza a stressztűrő képességet, az érzelemszabályozást és a belső stabilitás érzését. Ha a csecsemő gyakran marad magára a feszültségeivel, ha sírására nincs kiszámítható válasz, ha hagyják sírni, ha nem az ő igénye szerint szoptatják, akkor az idegrendszere érzékennyé válik a stresszre. Ezekből a gyerekekből nagyobb arányban lesznek olyan felnőttek, akik hajlamosak a szorongásra, nehezen nyugszanak meg konfliktushelyzetben vagy bizonytalanság esetén, és akik inkább elkerülik a kockázatosnak érzett helyzeteket. Az érzelmi biztonság ugyanis nem egyszerűen egy szép gondolat, hanem neurológiai élmény, a hormon- és idegrendszerünk működésének eredménye. Gyerekkorban ezek a folyamatok tovább formálódnak. A kisgyerekek játék közben tanulják meg a kudarctűrést, a próbálkozást, a másokhoz való kapcsolódást, a düh kezelését, és mindezt csak olyan idegrendszer képes rugalmasan kezelni, amely a korábbi időszakban stabil működést tudott kialakítani. A túlzott kontroll, a túlféltés, a kiszámíthatatlan vagy az érzelmileg elérhetetlen szülő mind olyan környezetet teremthet, amelyben a gyerek vagy visszahúzódó lesz, aki fél megnyilvánulni, vagy túlfeszített, állandó készenléti állapotban működik. Pedagógiai szempontból különösen fontos, hogy figyelembe vegyük, hogy a gyerek viselkedése nemcsak a közvetlen környezetre adott válasz, hanem biológiai tanulási eredmény is. A nyugodt, érzelmileg stabil felnőttek azokból a gyerekekből kerülnek ki legnagyobb eséllyel, akik elegendő válaszkész szeretetet kaptak, és így idegrendszerük megtanulta, hogy a feszültség levezethető, az érzelmek elviselhetőek. A kamaszkor sem indul tiszta lappal. Az a fiatal, aki kisgyerekként azt tanulta, hogy az érzéskifejezése nehezen kezelhető a szülei számára, vagy nem kapott elég támogatást a megnyugváshoz, nagyobb eséllyel lesz ingadozó önértékelésű, bizonytalan kötődésű, vagy mások visszaigazolását fogja keresni. Akinek viszont stabil alapjai vannak, az könnyebben áll ellen a kortársnyomásnak, könnyebben kér segítséget, és rugalmasabban reagál a változásokra. Mindebből jól látható, hogy a lelki stabilitás egy olyan rendszer, amely a korai években szerveződik, és amelyet a szülő jelenlétének minősége, érzelmi elérhetősége és válaszkészsége döntően meghatároz. A gyerekkor nem csupán egy életszakasz a sok közül, hanem a későbbi felnőtt személyiség érzelmi életének megalapozása. A korai kapcsolatokban megtapasztalt szeretet a szó legszorosabb értelmében épül be az idegrendszerünkbe, és határozza meg egész életünket.
