Zöld ékkő a Duna partján

A természet szeretete, a természet iránt való rajongás, kötődés nem új keletű dolog. Ha végiggondoljuk a művészeti irányzatokat, igen sokban fellelhető a természet közelsége, a természetbe való kivonulás, vagy akár a természeti motívumok megjelenése, alakváltozata. Lehet ez zene, irodalom, vagy akár a képzőművészet. Gondoljunk csak Szinyei Merse Pál, Claude Monet vagy akár Georges Seurat festményeire, amelyeken a zöld pázsit, park jelenik meg. Sorozatunkban képeslapszerű parkbemutatókat közlünk, hogy a kedves olvasóval a Magyar Szó hasábjain együtt barangoljuk be Vajdaság zöld oázisait, felidézzük a letűnt korok emlékeit, a parkokhoz fűződő történeteket, kialakításukhoz kötődő érdekességeket.

Újvidék alatt, a Duna déli partján, Kamenica mellett terül el a város legrégibb parkja, amely a helyiek és a környékbeliek egyik legkedveltebb kirándulóhelye. A második világháború előtti időkben rendszeres hajójárat volt Újvidék és Kamenica között, majd ennek megszűntével a polgárok a Horgász-szigetről indult motoroshajóval közelítették meg a parkot és a települést. A második világégést követően az újvidékiek számára a május elsejei ünnepek legkedveltebb helyszínévé vált. A több ezer majálisozó elárasztotta a park területét, ami egykoron a puchói Marczibányi grófok, majd később a gróf Karátsonyi család birtokát képezte.

A KEZDETEKTŐL A FELVIRÁGZÁSIG

A jelenleg mintegy 33 hektáron elterülő zöld oázis és a hozzá tartozó kúria története a 18. század második felére vezethető vissza. A török kiűzését követően Kamenica kamerális helység lett, amit 1727-ben báró Ueffeln tábornok vásárolt meg a bécsi udvari Kamarától, majd felépítette itt az első imaházat. Az egykori kamarai uradalom azonban nem sokáig maradt a báró birtokában, ugyanis azt az 1750-es évek elején a Marczibányi grófok vásárolták meg. A település fejlődése ezt követően nagyobb méreteket öltött, hiszen gróf Marczibányi Lőrinc, miután Kamenica önálló római katolikus plébániává vált, elvállalta a hitközség védnökségét, majd 1764-ben, a parókia mellett iskolaépületet emeltetett, egy tanteremmel és tanítólakással. Lőrinc gróf nem sokkal később, 1768-ban felépíttette a település első kórházát is, majd a halálát követően fia, István gondoskodott a birtok fejlesztéséről, a kastélyt is ő kezdte el építeni 1793-ban. István gróf utód nélkül hunyt el 1810-ben, így a birtok igazgatását unokaöccse, Márton vette át, aki folytatta a kastély építését, amit az 1830-as években fejeztek be, valamint mintagazdaságot hozott létre és magas szintre emelte a szerémségi szőlőművelést. A kastélyépítéssel párhuzamosan ő kezdte kialakítani az angolparkot a Duna és a péterváradi országút közötti lejtőn. A parkba ritkaságszámba menő fákat és bokrokat ültetett, amelyeket a Földközi-tenger vidékéről, sőt a tengerentúlról is hozatott. Emellett mesterséges tavat is létrehozott a park területén, amit két forrás táplált. A zöld oázist mitológiai szobrok díszítették, amelyek közül ma is megcsodálható az egyiptomi szfinx – igaz már csak a talapzata és a fej nélküli teste –, amelyhez a helyiek körében egy legenda is fűződik. A történet szerint az egyik Marczibányi gróf felesége kedvenc kutyájával fajtalankodott és a gróf bosszúból puskával megölte a grófnőt a kutyájával együtt, és annak emlékére építtette később Márton gróf a kisebb méretű, kutya alakú szfinxet. A park ékessége öt darab három méter magas téglaoszlopra helyezett antik mellszoborcsoport (görög filozófusokat és hadvezéreket ábrázolnak), amelyet egy tíz méter magas földhalomra építettek. Márton gróf 1834-ben bekövetkezett halálát követően a hatalmas borpincét öccse, Lajos építtette, amelyre később ráépült a kastély egyik szárnyépülete.

Dr. Badics Ferenc (1854–1939), aki 1883 és 1891 között az Újvidéki Királyi Katolikus Gimnázium tanára volt, a Fővárosi Lapokban közölt egy szemléletes leírást Kamenicáról, amelyben részletekbe menően megörökítette a park történetét és annak kinézetét. A leírás nem igényel különösebb magyarázatot, vagy kiegészítést, így csak annyi a dolgunk, hogy magunk elé képzeljük a park egykori fényét és hangulatát:

„(…) Marczibányi István királyi adományt és tizedet nyert. Magtalan halála után (1810.) unokaöcscsére, Mártonra szállt a birtok, s ez építtette a mostani kastélyt, rendeztette a kertet, s nemcsak neki volt kedves tartózkodó helye, hanem gondoskodott, hogy másoknak is az legyen. Nyáron kerti mulatságok, őszszel a szüretek, télen a vadászatok szolgáltak vendéghívó alkalmakul, midőn aztán heteken át folyt a mulatozás, magyar szó, magyar dal és magyar zene mellett. Magyaros érzelmét jellemzi az is, hogy Kamenicát Kövesdnek keresztelte, (a minthogy annyit is jelent, mert kamen a szláv nyelvekben a kő, az ica végzet helyet jelöl). Halála után (1834.) öcscse építtette a nagyhírű pincét, melyben mindig van pár ezer akó jó szerémi, fia, Livius pedig szépíttette még a kertet, akkora mulatságokat rendezett, melyeknek máig is fenmaradt a hire. Ami mesterséges dísze van a kertnek, az mind ezekből az időkből való. A felső úton még áll a régi színház, melyben udvari színészek vagy főúri műkedvelők játszottak, a kert vége felé a Mór stilü kaméliaház, mely akkoriban az egész délvidék úri báljait ellátta virággal; a kert közepén, külön dombon egy gloriette emelkedik; itt is, ott is groteszk kőszobrok meredeznek elő a bokrokból, megannyi tanúja s emléke a régi vidám úri életnek és bőkezűségnek. Ma már nem ezek képezik a kert díszét, hanem a műkertészet munkája és a természetnek önkényt nyújtott s csak gondozott szépségei. A kertnek már fekvése is páratlan. A Duna széléig ereszkedő domblejtőn s a part hosszában hatvan holdnyi területen nyúlik el. Nagy fák alatt, árnyas ligetekben, kis dombokon s völgyeken át kanyarognak az utak, lépten-nyomon pedig pihenésre hivó padok, a régi kődivánokon még a »reposez« (megj.: pihenjen meg!) felírás is ott van. S ha leül az ember, úgy is élvezhet: egyik helyen szép kilátás nyílik a téres mezőkre vagy a Dunára, a másik bokroktól s fáktól övezett magány, mintha légyottokra készült volna, itt is, ott is virágok s fenyvesek illatától fűszeres a levegő s mindenütt hangos a liget a madárdaltól. A kert végén, dombtetőn van egy kis tó, melyet a közeli, bő vizű forrás táplál; partjain szomorúfűzek búslakodnak az elhagyatottságon, odább egy óriás tölgy terjeszti ki karjait, s egy kis vadrózsa-lugas domborul, benne egy korhadozó pad. Valamikor itt is idilli jelenetek játszódhattak le. Feljebb egy kis tisztásról gyönyörű kilátás nyílik a vár felé eső részekre; úgy látszik egy kis messzelátót akarhattak pár év előtt oda építeni, mert temérdek téglarakás van felhordva, de csak az alapzat készült el. A kertészlakás előtt, mely régente fürdőül szolgált, van egy közjátékforma emelvény. Ez a park második víg korszakának emléke az ötvenes évekből, midőn a péterváradi ezred zenekara játszott a helybeli katonaságnak. Az új birtokos, Karácsonyi Guido, ki Marczibányi Máriával kapta e birtokot, nem bánta, ha kertjében mulattak, ő legfeljebb csak szüretkor járt ide, azok a katonák pedig Kamenicán állandóan otthon voltak. (…)” (Fővárosi Lapok, 1889. szeptember 4.).

A Marczibányiak férfi ágának utolsó képviselője, Livius gróf lánya, Mária 1858-ban ment férjhez Karátsonyi Guidó grófhoz, aki így hozományként kapta meg a birtokot.

TULAJDONVÁLTÁSOK KORSZAKÁBAN

A kastélyt és a parkot az első világháború végéig a Karátsonyiak birtokolták, majd 1918-ban a terület egy része, a kastéllyal együtt az újonnan létrejött Szerb–Horvát–Szlovén Királyság tulajdonába került. Hamarosan a kastélyt felújították, amelyben a John Frothingham amerikai ezredes által támogatott Szerb–Amerikai Intézet kapott helyet, ami az első világháborús hadiárváknak nyújtott menedéket. A kastélyt ezt követően 1928-ban női háztartási iskolává alakították át, majd tíz év múlva szövetkezeti iskola kapott helyet benne. 1938-ban a Fruška gora turistaegylet hívta fel a városi hatóságok figyelmét a kamenicai park jelentőségére, annál is inkább, mivel az akkori tulajdonjogot gyakorló szabadkai Manojlović család szándékában állt a terület felparcellázása, a város azonban eleget tett a kérésnek és megvásárolta a területet, így az közparkká vált. A kastélyépületben 1952-ben kertészeti iskola nyílt, majd 1956 és 1963 között megvalósították a park részleges rendezését: megújították az ösvényeket, padokat, tűzrakó helyeket, és pótolták a növényzetet. A kastély a park egy részével együtt 1991 óta kiemelt jelentőségű térbeli kulturális–történeti egységként áll védelem alatt, 2008 óta pedig III. kategóriás természeti kincsként élvez védelmet.

A VÁRKASTÉLY TRAGÉDIÁJA

Egy érdekes, mégis tragikus véget ért történet is fűződik a park múltjához. A múlt század 60-as, 70-es éveiben a hollywoodi filmrendezők előszeretettel választottak forgatási helyszíneket Jugoszlávia területén, elsősorban a költséghatékonyság miatt. Ezek egyike a kamenicai parkban volt, amely a neves filmrendező, Sydney Pollack által rendezett Burt Lancaster és Natalie Wood főszereplésével fémjelzett Vártorony (Castle Keep) című amerikai háborús film egyik központi helyszínéül szolgált. A parkban már 1967 őszén megkezdődtek egy hatalmas várkastély építési munkálatai, amelyet a Columbia cég számára a belgrádi Avala vállalat végzett el. A kastély előtt francia parkot, körülötte mesterséges tavat, mögötte pedig szobrokkal díszített parkrészletet alakítottak ki. Az Avala cég a filmhez nemcsak a kamenicai parkban, hanem Péterváradon is végzett munkálatokat, ahol egy belga falu utcáját alakította ki. A kamenicai parkban végzett munkálatok mintegy 200 millió dinárt emésztettek fel, emellett az újvidéki Városi Kertészeti közvállalatnak további 6 millió dinárt a park, míg a Fruškagorac Sportklubnak a sportpálya használatáért még 2 millió dinárt fizettek ki. A film forgatása 1968. január 8-án kezdődött, a neves színészgárda – amelynek Burt Lancaster mellett Peter Falk is tagja volt – január 6-án délelőtt érkezett a városba. A film gyártásvezetői úgy tervezték, hogy a fából és néhány centi vastag habcement lemezekből készült hatalmas kastélyt meghagyják a városnak idegenforgalmi célokra. A sors azonban másként határozott. Április 26-án a késő esti órákban ugyanis váratlanul a Duna felől óriási, vörösen izzó füstfelhő emelkedett a magasba, majd több tíz méter magas lángoszlop tört fel. A történések rövid idő alatt komoly zűrzavart okoztak a városban. Lapunk korabeli tudósítása szerint több ezer ember vonult ki a Duna-partra, ugyanakkor a tűzoltósághoz és a rendőrséghez is több száz kétségbeesett telefonhívás érkezett be. Az eset valójában egy tervezett, de rosszul kivitelezett robbantás következménye volt, hiszen csak a kastélyt övező vizes árkon átívelő hidat kellett volna felrobbantani. A hidat ennek megfelelően 1600 liter benzinnel és nyersolajjal öntötték le, majd 20 dinamittöltettel aknázták alá. A robbanás után azonban a benzingőzzel telített levegő felrobbant, ami szétvetette a kastélyt is, lángba borítva azt, ami átterjedt a környező fákra. A tűzoltóság négy szivattyúval, hét órán át oltotta a hatalmas tüzet. Az eset során állítólag csak egy operatőr szenvedett könnyebb sérülést, aki az első robbanáskor leugrott az egyik toronyról, az anyagi kár azonban egyes becslések szerint meghaladta a negyedmilliárd dinárt.

A filmes díszletként használt várkastély apró nyomai ma is fellelhetők, s szinte észrevétlenül illeszkednek a park szobortöredékekkel tarkított világába. A grófok kertje, a katonazenés esték és a leégett várkastély emléke mind ott rejtőzik a fák között. A park nem csupán Újvidék legrégebbi zöldterülete, hanem a környék múltjának máig élő tanúja – egy hely, ahol a természet és a történelem ma is kéz a kézben jár.