2024. július 21., vasárnap

Az iskola és a boldogság

„Használd a napokat, s ami jelen vagyon…”

(Berzsenyi Dániel: Horác)

A minap az egyik közösségi oldal valamely szakmai fórumán egy kolléga olyan boldogságról szóló, forgalomban sehol sem kapható könyvet keresett, amelyet fel tudna használni az osztályfőnöki órán. Ez teljesen rendben is van, hiszen mi más lehetne az iskola célja, mint hogy boldog, kiegyensúlyozott, talpraesett, kreatív, művelt, megfelelő önképpel és magabiztossággal rendelkező, gondolkodó fiatalokat neveljen. Ezért a célért pedig a pedagógus a maga eszközeivel harcol: olvas, kutat, tapogatózik. Arról pedig mindenkinek van tapasztalata, hogy az iskola, az az intézményrendszer, amely végső soron az ő boldogulásukért jött létre, boldoggá teszi-e a diákokat. Mindezektől a tapasztalatoktól és sztereotípiáktól, illetve a rendszer hiányosságaitól függetlenül a tanári munkában, a gyerekekkel való foglalkozásban számtalan módon szerephez jut a boldogság kérdése.

A különféle elégedettségi felmérések, boldogságindexek olvasgatása közben aztán elgondolkodunk, vajon milyen eredményre jutnánk az osztálytermeinkben. Aki kis- vagy nagykamaszokkal foglalkozik, látja a mindennapi küzdelmeket: a tankönyvi példaszerű kamaszproblémákat, a helykeresést, a „bajom van a világgal és önmagammal” vívódásait, és úgy általában a kamaszok mentális egészségi állapotára is rálátása van. Mindezeket a környezeti tényezők is erősíthetik, tompíthatják, de az érési folyamat természetes és kívánatos fázisa az önismeret kialakulása, a boldogság, elégedettség vagy a célok eléréséhez vezető útvonalak megtalálása. Jóllehet, a különféle fiziológiai folyamatok befolyásolják gondolkodásunkat, azonban egy középiskolás is képes lehet önmaga és környezet tudatos, kritikus (de nem kizárólag bíráló!) megfigyelésére.

Always look on the bright side of life

…éneklik a keresztre feszített szereplők a Brian élete című filmben. A túl direkt és felszínes, már-már toxikus pozitivitás természetes ellenérzést vált ki a kamaszok többségéből. Mélyen belém égett az a mondat, amely egy diákom száját hagyta el, amikor csupán annyit tettem, hogy felkapcsoltam a teremben a fényeket, mondván, zavar a félhomály, a sötétség. Erre felkiáltott: hogy lehet valaki ennyire pozitív? Szinte már irodalmi toposzokat idéző eset volt. A szentimentális levélregények hősei számára borul be az ég, köszönt be a tél, ahogyan életük egyre kilátástalanabbá válik. Az Adrian Mole titkos naplója című könyv főhőse is hasonló indíttatásból döntött úgy, hogy szobája falait feketére festi (a gyerekkori tapéta vállalhatatlanná válása mellett). Lázár Ervin meseregényének kezdősorai is eszünkbe juthatnak: „Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon.” (Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő)

A Brian élete című film végén elhangzó dal abszurd szituációja azonban kifejezetten alkalmas lehet arra, hogy megvitassuk, vajon a nézőpontok, a hozzáállás megváltoztatása milyen hatással lehet az életünkre. Nehéz a tanári prédikáció műfajától megszabadulni, visszatérő elem az ilyen kiselőadásaimban, hogy véleményem szerint az életben az egyik nagy trükk az, hogy nem kizárólag azt csináljuk meg, amihez kedvünk van, hanem abban is megtaláljuk az örömöt, a sikert, amihez eredetileg nem fűlött a fogunk. Persze ennek komoly szakirodalma van, de ha csak a legnépszerűbbet akarjuk említeni, akkor a magyar származású Csíkszentmihályi Mihályt érdemes idézni, aki nem boldogságról, hanem flow-ról beszél, amelyet így ír le: „az a jelenség, amikor annyira feloldódunk egy tevékenységben, hogy minden más eltörpül mellette, az élmény maga lesz olyan élvezetes, hogy a tevékenységet bármi áron folytatni akarjuk, pusztán magáért”. „Az ilyen érzések – koncentráció, belemerülés, elmélyülés, élvezet, sikerélmény – nyújtják az embereknek életük legszebb pillanatait.” (Csíkszentmihályi Mihály: Flow – Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája)

Illusztráció

Illusztráció

Expecto patronum

Mivel e sorok írója magyartanár, így természetesen példáim többsége is magyaróráról származik. Számos mű ad alkalmat a boldogság szóba kerülésére, de elgondolkodtató élmény volt az is, hogy a boldogság hordozóit osztályszinten még össze lehet gyűjteni, bár igen általános és gyakorta elpoénkodott leltár az eredmény, de egyéni szinten tapasztalható a tanácstalan vállvonogatás is.

Horatiusról szólva előkerül a Carpe diem! elve, amely nem a hedonizmusról, az élet féktelen élvezetéről szól, hanem arra biztat, hogy adott helyzetből kihozzuk a legtöbbet, minden napot becsüljünk meg és használjunk ki. Biztosan voltak, akik felfigyeltek már arra, hogy a Harry Potter-könyvek visszataszító lényei, a dementorok értelmezhetőek a depresszió metaforáiként is. Legyőzésükre pedig egyetlen fegyver létezik, a patrónusbűbáj. Ennek a bűbájnak az a legnagyobb nehézsége, hogy csak akkor működik, ha a varázsló a legboldogabb emlékét tudja felidézni (miközben a dementorok pont az örömöt szívják ki az emberből). Harry Potter pedig komoly önismereti utat jár be, míg rábukkan legboldogabb gondolatára (beszédes, hogy a csokoládé is enyhíti a dementorok hatását, bár csak elsősegélyként).

Emellett azért fontos, hogy az irodalmat ne tekintsük kizárólag afféle életvezetési tanácsadásnak, annak ellenére, hogy létmódjából eredendően provokálja a dialógust olvasó és szöveg, szöveg és valóság, valóság és olvasó között. Maradjon meg azonban a szöveg öröme, legyen az irodalomóra hermeneutikai kaland továbbra is, ne sikkadjon el az esztétikai érzék fejlesztése se, hiszen – ne feledjük – ezek is a boldogság hordozói lehetnek.

Végül néhány témába vágó feladatot is mellékelek, amelyek más-más készségterületet dolgoztatnak meg, és amelyek némi előkészület mellett valamiféle lezárást is igényelnek a tanár részéről.

 

Neked mi a jó? Készítsd el Simon Márton verséből saját parafrázisod (átiratod)!

 

Simon Márton: Arról, hogy mi jó

 

A téli szombat délelőttök, amikor semmi dolgunk.

Az egyszerű, matt, nehéz porcelánok.

Egy kényelmes szék. Egy nyaklánc felcsatolása.

Az ablakpárkányon álló, antik ezüst hamutálban a hó.

A percekig tartó, felszabadult, abbahagyhatatlan nevetés.

A sirályok éjszakánként a hidak felett.

Amikor azt hiszed, nincs nálad tűz, mégis találsz a zsebedben.

Nézni, ahogy mások horgásznak.

A körte. A ribizli. Az agavék csöndje.

Életedben először venni le valakiről a pólót.

A kihalt utcák karácsonykor. Egy rendes kávé.

Az ecset nyoma egy ötszáz éves képen. Fejből tudni bármit.

Egyedül utazni egy üres buszon. A régi akciófilmek. A régi híradók.

A kocsiból elsőként látni meg a tengert.

Felnézni a Sarkcsillagra. Beágyazni. Éhesen ébredni.

A százéves lexikonok naivitása. Amikor inkább hazasétálsz.

Amikor ez a park, amiben éjszakánként úgy fuldoklom,

mint a halott katonalány tüdejében az eltévedt bogár,

a kelő napban felragyog.

 

Az irodalom egyik alapkérdése (is) a boldogság keresése. Csokonai élete meglehetősen hányatottan zajlott, pályája korai szakaszában azonban a boldogságról saját ars poeticát (költői hitvallást) jegyzett A vídám természetű poéta címmel. Olvasd el az alábbi két verset, és a vesd össze őket, majd írd le gondolatait, reflexióid a témáról és a költemények boldogságképéről! Bátran építsd be a Csokonai életművéről tanultakat és verstani ismereteidet is a gondolatmenetedbe.

 

Csukás István: Annyiszor játszottam a boldogot

 

Annyiszor játszottam a boldogot,

most végre boldog lehetnék –

nyugtalanul figyelem magamat,

vajon mi hiányzik még,

 

mi hiányzik és honnan hiányzik,

a világból-e vagy belőlem,

hogy miért nem csurran a méz,

fanyarul megért szőlőszem;

 

vagy nincs is, csak a mesében,

elkopott idegeket simogató

szép hazugság, kábítószer,

és mindegy, rossz voltam vagy jó,

 

s a boldogot csak játszani lehet,

és az élethez ennyi is elég,

az üdvözült angyali boldogságot

nem ismerik, csak a hülyék.

 

Csokonai Vitéz Mihály: A boldogság

 

Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
LILLÁMMAL űlök együtt:
LILLÁM velem danolgat
És csókolódzva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.
Itt egy üveg borocskát
A zőld gyepágyra tettem,
És gyenge rózsaszállal
Száját be is csináltam,
Amott Anákreonnak
Kellő danái vannak
Kaskámba, friss eperrel.

Egy öszveséggel illy sok
Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?

(1796)

Illusztráció

Illusztráció

Nyitókép: Illusztráció