Berényi Emőke irodalomterapeuta, mentálhigiénés szakember és a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium magyar szakos tanára. A tanárnő az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékén szerzett alap- és mesterdiplomát. Pályafutása során dolgozott a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségében, később pedig a Forum Könyvkiadó Intézetnél tevékenykedett szerkesztőként. Az elmúlt két évben tért vissza a gimnáziumi oktatáshoz.
Sokan hallották már az irodalomterápia kifejezést, de nem mindenki tudja pontosan, hogy mit jelent. Hogyan fogalmazná meg röviden? És hogyan került kapcsolatba vele?
– Az irodalomterápia a szövegek segítő eszközként való használatát jelenti. Nem kizárólag gyógyításra alkalmazható, azaz nemcsak mentális betegségek esetén és a pszichiátriai ellátásban lehet hasznos, hanem teljesen egészséges emberek számára is, akik valamilyen elakadással küzdenek. Ezek az elakadások sokfélék lehetnek, például úgynevezett normatív krízisek, amikor egyik életszakaszból a másikba lépünk át, ilyen lehet például a kamaszkorból a fiatal felnőttkorba való átmenet. 2020 szeptemberében kezdtem el a Pécsi Tudományegyetem biblioterápiás szakirányú továbbképzését. Ez kétéves képzés volt, amelynek részeként sajátélményű önismereti csoportban belülről is megtapasztalhattuk, hogyan működik ez a módszer. Ez számomra annyira meghatározó tapasztalat volt, annyi fontos felismeréshez vezetett, hogy úgy éreztem, ezt a módszert mindenképpen meg kellene honosítani Vajdaságban is.
Milyen csoporttal kezdte el a munkát?
– Az első csoportomat 2022 elején indítottam, három év alatti gyermeket nevelő édesanyák számára. Az anyává válás az egyik legnagyobb változás egy nő életében, amely próbára teszi a korábbi identitást. Egyszerre kell helytállni egy új élethelyzetben, miközben megváltozik a munkához való viszony, a párkapcsolat dinamikája, sőt sokszor a saját szülőkkel való kapcsolat is. Úgy éreztem, nagy szükség van arra, hogy ezekről a változásokról biztonságos, támogató közegben lehessen beszélni. Ezért indítottam el az Anyacsavar című csoportomat, amelyből később még hat továbbit tartottam Vajdaság több városában.
Ön szerint mi választjuk a könyveket, vagy inkább a könyvek találnak meg bennünket?
– Nyilván kell egyfajta érdeklődés ahhoz, hogy valaki leemeljen egy könyvet a polcról, akár a könyvesboltban, akár a könyvtárban. Ugyanakkor szerintem megtörténhet az is, hogy egy könyv a legjobb pillanatban talál meg bennünket. Bruce Colville amerikai gyermekkönyvíró megfogalmazása szerint „a megfelelő időben olvasott könyv olyan, mint a szív felé kilőtt nyíl”. Ezzel teljesen egyetértek. Egy jó könyv ki tud húzni bennünket a csávából, vigaszt nyújt, továbblendít, vagy éppen megmutat egy olyan megoldási lehetőséget, amit addig nem láttunk.
Hogyan tud vigaszt nyújtani egy könyv például egy veszteség után?
– Többféle módja is van annak, hogyan élhetjük meg a veszteséget. Ma sokszor instant megoldásokat keresünk, szeretnénk gyorsan túllépni a nehézségeken, pedig ez nem feltétlenül a legjobb út. Először meg kell mártózni a fájdalomban, hogy később tanulni tudjunk belőle. Le kell menni a legaljára, hogy újra felúszhassunk a víz felszínére.
Mit adhat az irodalomterápia az idősebb generációnak?
– Azt tapasztalom, hogy sokan a munka és az időhiány miatt elfelejtik, hogy milyen igazán elmélyülten beszélgetni valakivel. Gyakran mondják a csoporttagok, hogy kevés olyan alkalom van az életükben, amikor el tudnak jutni egy valóban bensőséges szintig. Az irodalomterápiás csoportokban viszont éppen erre van lehetőség, figyelni egymásra, és időt adni a kapcsolódásnak.
Segíthetnek a történetek feldolgozni az öregedést, a magányt vagy a veszteséget?
– Általában azért jönnek csoportba az emberek, mert érzik, hogy valamire szükségük van, csak nem tudják megfogalmazni, hogy mire. Nagyon fontosak azok a felismerések, amelyek ilyenkor megszületnek. Az egyik közvetítőeszköz ehhez maga a szöveg. Azért van szükségünk az irodalomra, mert segít szavakat találni arra, ami bennünk zajlik. A szerzők gyöngyhalászokként merülnek le a saját lelkük mélységeibe, hogy a felszínre hozzák azokat a sokszor traumákból és fájdalomból keletkezett gyöngyöket, amelyekben mi azután gyönyörködhetünk. A másik fontos hatótényező, hogy maguk a résztvevők is írnak. Ettől sokan megijednek, mert azt hiszik, olyan lesz, mint egy dolgozatírás. Pedig itt nincsenek formai megkötések vagy stilisztikai elvárások. A lényeg az, hogy meg tudjuk fogalmazni az érzéseinket és a gondolatainkat. Ha valami rákerül a papírra, akkor már nem csak a fejünkben létezik, onnantól kezdve súlya lesz, és lehet vele dolgozni. A harmadik nagy erőt maga a csoport jelenti. Ezt sokan alábecsülik. A közösség példát mutathat, új nézőpontokat adhat, vagy egyszerűen csak meghallgat és támogat. Azt üzeni, hogy nem vagy egyedül a problémáiddal.
A kiégéssel mi a helyzet?
– A belgrádi Vladislav Ribnikar Általános Iskolában történt tragédia idején helyettesítettem egy másik gimiben, és láttam, hogy a hír teljesen maga alá gyűrte a kollégákat. Lelkesen kidolgoztam egy ötalkalmas kiégés elleni műhelymunkát. Biztos voltam benne, hogy nagy lesz rá az igény, ehhez képest mindössze ketten jelentkeztek. Emiatt végül nem tudtuk elindítani a csoportot, ami fájdalmas tapasztalat volt. Rájöttem, hogy a „kiégés” kifejezés sokak számára ijesztő. Van, aki még nem tart ott az önismeretben, hogy felismerje a bajt, vagy csak egyszerűen elhárítja ezt a címkét. Amikor később átneveztem a programot Megküzdési stratégiák sorozattá, akkor sokkal nagyobb lett rá a fogadókészség.
A vajdasági emberek körében ezek a műhelymunkák népszerűek, vagy inkább tartanak tőle?
– Sok mindenkinek az volt a prekoncepciója, hogy ezekre senki nem fog járni, de nekem az a tapasztalatom, hogy az emberek nyitottak az ilyen típusú önismereti alkalmakra. Egyre inkább benne van a köztudatban, hogy a lelkünkkel foglalkozni kell. 2024-ben én is elvégeztem a Szegedi Tudományegyetem mentálhigiénés továbbképzését, hogy egyéni segítő beszélgetéseken is vállalhassak klienseket. Így azoknak is segíthetek, akik ódzkodnak a csoportos önismerettől.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
