„Nem eltanuljuk a régiek életét, hanem benne élünk tovább”

Id. Csizmadia Anna neve összeforrt a bácskertesi (kupuszinai) Krajcárka Népdalkörrel. Férjével, Csizmadia Jánossal együtt 2023-ban átvették a Magyar Életfa díjat több évtizedes közösségépítő, hagyományőrző munkájukért. A díj azonban – ahogyan ő maga fogalmaz – nem egyéni teljesítményről szól, hanem egy egész közösségről, példaképekről, családról, hitről és arról a szerves, élő hagyományról, amely Kupuszinán ma is mindennapi valóság.

Huszonhét éve működik a Krajcárka Népdalkör. Gondoltad volna az elején, hogy ilyen hosszú utat jártok be?

– Nem feltétlenül vagyok egyedül az alapítója a Krajcárka Népdalkörnek. Nagyon sok példaképem járult hozzá ahhoz, hogy ez a közösség létrejöjjön. Örülök, hogy még mindig létezünk, és a visszajelzésekből ítélve csak örülni lehet annak, hogy értelme volt az egésznek. Értelme van ma is: tesszük a dolgunkat.

A hagyomány Kupuszinán nem múzeumi tárgy, hanem élő valóság. Ez talán a gyerekekkel való találkozásaid során érződik a leginkább.

– Az egyik legutóbbi, kupuszinai óvodai fölkérés arra vonatkozott, hogy énekeljek el a gyerekeknek egy karácsonyi éneket. Nem számítottam a meghívásra, hiszen itt, Kupuszinán minden kisgyerek megtanulja otthon, a családban a karácsonyi énekeket. Itt még élő hagyományról van szó. Az ünnepeink, az életünk részei a karácsonyi énekek, a népszokások. Mégis nagy örömmel vállaltam a meghívást, és magam is nagyon sokat kaptam. Feltöltődtem, hála istennek, szép számú gyereksereg körében.

Csodálatos dolognak tartom, hogy bizonyos embereknek köszönhetően itt működik magyar óvoda és iskola, zajlik a kultúrélet, szakcsoportok, civil szervezetek működnek – élet van.

Egy különleges karácsonyi éneket is választottál az óvodásoknak.

– A Fújd, Gyurka, a dudádat jutott eszembe. Ez más tájegységeken is ismert, de kupuszinai tájnyelven egészen egyedi. Próbálkoztam a palóc nyelvjárás bemutatásával, és nagyon pozitív visszajelzések érkeztek. Ismerve a gyerekek felmenőit, tudtam, kinél beszélnek még otthon „kupusziniasan”, és a csillogó tekintetekből látszott: igen, használják. Nemcsak a szöveget tanultuk meg, hanem beszélgettünk a karácsonyról, az adventi várakozásról, a hitről, a szívvel adott ajándék fontosságáról. Boldog voltam, mert láttam, milyen mély dolgokat is megértenek ezek a csöpp gyerekek. De ehhez nem elég az intézmény. Ezekről legelőször a családban kell hallaniuk. Meggyőződésem, hogy a család a legfontosabb intézmény, amely a legtöbb útravalót adhatja.

Mi a titka annak, hogy a Krajcárka csaknem harminc éve töretlenül működik?

– A példaképek. Az embernek szüksége van rájuk. Nem feltétlenül a sztárvilágból, hanem egy jó édesapára, egy jó édesanyára, tanítókra, mesterekre. Hála istennek, nekem voltak ilyen embereim. Tőlük tanultam felelősségvállalást, nemzeti öntudatot, közösségépítést, a gyökerek tiszteletét. Ezek nagy szavaknak tűnhetnek, de nélkülük a közösségek elvesznek. Isten nélkül elveszik a teremtmény.

Mi, kupuszinaiak is csaknem 270 éve élünk egy kis szigeten, a szláv tenger közepén. Sokan elvándoroltak, de mi még itt vagyunk. Ehhez tenni kell, mindenkinek ki kell vennie a részét a közös munkából: tisztelni az ősöket, a tájnyelvet, a viseletet, a népdalokat, a népmeséket, az őseink szorgalmát és tisztaságát.

Tudatos választás eredménye a repertoár és a viselet?

– Óriási hatással volt rám dr. Silling István, a magyartanárunk Apatinban, aki nyelvészprofesszorként, kupuszinai néprajzkutatóként bevont minket nemcsak az eredeti helyi népdalokra, a népi énekekre vonatkozó, hanem a tárgyi gyűjtőmunkába is, majd Bodor Anikó, akit a vajdasági népzenei élet legnagyobbjának tartok. Tőlük kaptuk a bátorítást, hogy merjük vállalni: nekünk saját népdalaink, saját viseletünk van. Nem kell máshoz nyúlni.

Kezdetben négyen-öten voltunk. Aztán építkezni kezdtünk abból, ami a miénk. Csaknem harminc éve ebből élünk, ebből merítünk. Hol többen vagyunk, hol kevesebben, de mindig vannak visszajelzések, és ezek erőt adnak.

A hagyomány a családban is továbbélt. Lányotok, Csizmadia Anna többszörösen díjazott népdalénekes sikere az egész közösséget megerősítette.

– Ez talán a legnagyobb ajándék. Amikor Anna megnyerte a Fölszállott a páva népzenei tehetségkutatót, a 15 milliós magyarság meghallotta, hogy létezik egy nyugat-bácskai palóc település. Ez 2012-ben történt, és óriási ünnep volt számunkra. Ez visszahatott a falura: újra előkerültek a viseletek, az imakönyvek, a régi gyűjtések. Hét évvel ezelőtt a Krajcárka húszéves jubileumán a falu apraja-nagyja énekelt kupuszinai népdalokat. Volt idő pedig, hogy azt tanították nekünk, ez szégyellni való. Bodor Anikó ebben is helyretett bennem mindent: ez kincs, nem szégyen.

Mit jelent számodra a népdaléneklés a mindennapokban?

– Napi szinten énekelek. Olyan családból jövök, amelyben ez természetes volt. A nagyapámtól is tanultam népdalokat. Munka közben is énekeltek: hagymaszedéskor, kapáláskor. Nem előadás volt ez, hanem megélés. Amilyen hangulatban voltak, olyan témájú dalt énekeltek. Én is így vagyok ezzel. Nem tudatosan, hanem ösztönszerűen, lélekből fakadok dalra. Nem eltanuljuk a régiek életét, hanem benne élünk tovább.

Sok fellépés, találkozás van mögöttetek. Mi az, ami igazán fontos ezekből?

– Számomra a vajdasági megmutatkozás mindig különleges, főképp a Durindó népzenei fesztivál. Ott találkozunk újra egymással, a Vajdaság minden szegletéből érkezők. Mondhatni, együtt öregedtünk meg, szépen a dalban. Szótlan összemosolygások ezek: jó látni, hogy a másik csoport még létezik. Az utóbbi években azt érzem, hogy az elvándorlás lassul, sokan visszatérnek a mi falunkba is. Egyre többen ébrednek rá talán, hogy nemcsak a megélhetés számít, hanem a megélés is. Az, hogy, ha tehetjük, ott éljünk, ahova teremtettünk. Reménykedem benne, hogy egyre többen megtalálják itt a helyüket.