Amikor azt hallom: utópia, mindig az ellentéte jut eszembe, a disztópia. A disztópiát könnyű elképzelni, sokat lehet róla olvasni, és a világunk is inkább erre hasonlít. Az utópiát nehezebb megjeleníteni, nagyok az elvárásaink, mindennek tökéletesnek és csodásnak kell lennie benne. Tiszta és rendszerezett, fejlett, világos, esetleg fehér. Valójában viszont ennél sokkal egyszerűbb, ezt pedig megmutatja az Újvidéki Színház legújabb előadása is, az Utópia. Urbán András rendezésében világossá válik, hogy egy szép, működőképes világhoz igazából nem is kell sok, csak egy érthető, konkrét szöveg és valaki, aki mindezt képes közölni. Erre a feladatra Crnkovity Gabriella lett kiválasztva, aki nagy odaadással és elhivatottsággal teljesíti ezt.
Mielőtt elkezdtünk volna az előadásról beszélgetni Gabriellával, kíváncsi voltam, ő milyennek képzeli el a személyes utópiáját.
– Épp a napokban gondolkodtam ezen. A hírek tele vannak rossz dolgokkal, mindennap látjuk, mi történik a világban és az országban. Az jutott eszembe, hogy van-e olyan hely a világon, ahol nem félve lépsz ki az utcára, ahol tényleg nem ölnek meg csak úgy? Ahol nem szúrnak hátba, szidnak, dobálnak meg, a háborúról pedig ne is beszéljünk. Van-e olyan ország, ahol mindezektől nem kell tartani? Ahol nincs szükség kerítésre, nem kötelező zárni az ajtókat, mert nem nyitja ránk senki, hogy kiraboljon vagy ártson nekünk. Ahol tényleg tisztességesen és nyugodtan lehet élni. Sajnos nem sokra jutottam, de az én utópisztikus, ideális világom az az, ahol az alapvető törvényeket betartják – mondta Gabriella, aki olyan lendületesen beszélt a témáról, mintha akkor is játszana.
A produkció szövege az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, melynek mind a harminc cikkét változtatások nélkül hallhatjuk. Ennyi lenne az utópia? Hihetetlenül hangzik, de igen. Harminc cikk, amely védi, megérti, támogatja az emberiséget. Ez Gabriella és mindannyiunk utópiája.
– Az a félelmetes ebben az egészben, hogy ez tényleg létezik, le van írva, ez védi az embereket. Nagyon különös, hogy már rég megfogalmazták ezt, mégsincs életben. Életben kellene lennie ennek a nyilatkozatnak, de tapasztalhatjuk a mindennapokban, hogy egyik pontját sem tartják be. Az utópiáról mindenkinek az jut eszébe, hogy az egy csodálatos, sugárzó valami, közben csak elő kell venni az alapvető emberi jogokat, és rájössz, ha ez valóban működne, az már utópia lenne. Zseniális volt számomra ez az ötlet. András is olyan művész, aki szeret kísérletezni, feszegeti a saját és mások határait is. Abban biztos volt, hogy ennek a szövegnek el kell hangoznia. A saját kihívása és feladata pedig az volt, hogy hogyan lehet ezt színpadra vinni, úgy, hogy ezt mindenképp elmondjuk. Egy nehéz szövegről van szó, amit olvasva sem egyszerű megérteni, ezért úgy kell közölni, hogy a közönség is be tudja fogadni. Olvasás közben is újabb és újabb részleteket lehet felfedezni benne, rájövünk, hogy mennyi mindent foglal magában egy-egy mondat. Nem volt egyszerű megtanulni, nem telik el úgy nap, hogy nem mondom el magamnak, nem nézem át, gondolkodnék el rajta. Ezek nélkül nem tudnék vele bánni a színpadon. Egy hónap biztos kellett ahhoz, hogy pontosan tudjam minden szó és hangsúly helyét. Sokat köszönhetek Vedrana Božinovićnak, a dramaturgnak, aki rengetegszer átrágta velem a szöveget, hogy lássam, mi mindent foglal magába – osztotta meg élményeit és nehézségeit Gabriella.
A produkció másik fő eleme a kihagyhatatlan szöveg mellett a zene lett. A nyilatkozatot gitár- és dobszó kíséri, lendületet adva az egész előadásnak. Mina Stojanović, Biljana Šunjka Crnojević és Aljoša Tasovac a zenekar tagjai, akik mind a színház munkatársai, de ők a színfalak mögött végzik feladatukat díszítőként, fénytechnikusként és öltöztetőként.
– Nagyon szeretek énekelni, táncolni és a zenében létezni. Így még viszont nem működtem együtt a zenével. Én is ott voltam a legtöbb zenei próbán, hogyha nem voltam a színpadon, akkor kívülről hallgattam őket, és közben tanultam a szövegem. Irena Popović Dragović dolgozott a zenészekkel, és miközben készültek, próbáltam elképzelni, hogy fog a kettő együtt hangozni, de az az igazság, hogy nagyon nehéz volt. Volt, hogy a fejemben zavart okozott a dübörgő zene és az összetett mondatok egyvelege, sokszor a saját gondolataimat sem hallottam. Akkor jöttem rá, hogy annyira el kell sajátítanom a szöveget, hogy ne kelljen a körülöttem levő dolgokkal foglalkoznom. Izgalmas volt, amikor ez megtörtént, ugyanis akkor már a zene csak vitt előre, segített a megfelelő állapotba kerülni – mesélte izgatottan a színésznő.
Az Utópia bemutatója január 27-én lesz, de Gabriella már kétszer is játszott közönség előtt. Láthattuk a Desiré Central Station Fesztiválon, és később az Újvidéki Színházban is meg lehetett nézni a munkabemutatót.
– A Desirén még olvastam a szöveg nagy részét. Megpróbáltam a fejembe nyomni, de az nagyjából két hét tanulás után még nem ment. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak, hiszen felelősséggel tartozom a zenekarért is, ha elcsúszok, nem biztos, hogy tudni fogják, hol tartunk. Utána sokan elmondták, hogy nagyon kíváncsiak, mi lesz még ebből, izgalmas volt számukra, hogy betekintést nyerhettek a folyamatba. Voltak többen, akiket nagyon fájdalmasan érintett annak a felismerése, hogy ez papírra van vetve, ki van mondva, és milyen borzasztó az, hogy mégsem így van, nem ez történik. Csak ennyi kellene ahhoz, hogy az ember méltóságteljesen tudjon élni. Nem számítottak erre a hatásra. Nem tudom, milyen lehet kívülről nézni az előadást, de sokat gondolkodtam rajta. Milyen az, amikor az ember szembesül ezzel? Mikor először láttam a szöveget, arra gondoltam: hogy lehet ezt megtanulni? Két hét után azt hittem, soha az életben nem leszek rá képes. Szkeptikus voltam, nem bíztam magamban, de rájöttem, hogy ez nem kérdés, meg kell tanulnom. Tálcán van kínálva az utópia, mindössze ennyi kell hozzá, de akkor miért nincs így? Nem tudom felfogni, hogy mi történik azokban az emberekben, akik ezt nem értik, hogy mind egyenlőek vagyunk. Még most is nagyon fel tud zaklatni, mikor erről beszélek – fejtette ki gondolatait.
Ez az előadás meghatározó Gabriella, de a nézők számára is. Nyitott fejjel és lélekkel kell meghallgatni és látni, mert ez egy kihagyhatatlan produkció, ami sokak szemét felnyithatja.
– Ez egy nagyon meghatározó folyamat és találkozás is egyben. Először is a szöveg szempontjából fontos. Elolvasod és persze érted, egyszerű, banális, ezek a jogaink, így van. De így van? Nincs így. Amikor mondatról mondatra boncolgatod, rájössz, hogy ebből semmi nem valósul meg. „Minden emberi lény szabadnak születik, és egyenlő méltósága és joga van.” Ez az első mondat, és már itt eszedbe jut több millió ember, akire ez nem igaz. Azt hisszük, hogy ismerjük a jogainkat, de nem ismerjük őket, és nem is élünk velük. Valahogy azt szoktuk meg, hogy csak túlélünk, de a többivel nem foglalkozunk. A szöveg megtanulása mellett az is kell, hogy éljek vele. El kell mondanom másoknak, ez pedig egy különleges feladat. Minden színésznek, aki kíváncsi az ilyesmire, kívánok egy ilyen nehéz, ilyen fontos feladatot. Az pedig, hogy együtt dolgozhatok a zenekarral, más módon, mint korábban, és egy csapatot alkothatunk, külön csodás élmény. Ebben az előadásban tényleg nem az a lényeg, hogy ezt ki mondja el, hanem, hogy ezt így, ahogy van, hallják az emberek. Remélem, azokhoz is eljut majd, akik tehetnek is ezért valamit – foglalta össze a legfontosabbat Gabriella.
Nyitókép: Crnkovity Gabriella (Fotó: Ótos András felvétele)
