Nem tudom, létezett-e valaha is olyan fiú testvérpár, amelynek tagjai időnként nem keveredtek valamilyen konfliktusba. Ha igen, az az eddigi tapasztalataim szerint csodaszámba megy, és nem tudom, ez mitől függ, de meghajolok azon szülőpáros előtt, akiknek sikerült úgy felnevelnie a fiúgyermekeit, hogy azok időnként nem estek egymásnak. Dodi mindig is erős öntudatú fiúcska volt, már babaként is az értésünkre adta, hogy mit akar, és ez azóta sem változott, mindig ragaszkodott is az elképzelésihez, és ha jót akartunk magunknak, igyekeztünk azt teljesíteni, persze, bizonyos határokon belül. Ádó úgy tűnt, hogy nyugodtabb, visszafogottabb karakter, aki inkább csendben marad, és ha valaki valamivel el akarja vonni a figyelmét a kiszemelt játékról vagy éppen ételről, akkor belemegy a játékba, és hajlandó arra, hogy eltekintsen eredeti tervétől, és még így is jól érezze magát. Az idő múlásával azonban Ádó öntudata is egyre nagyobbra nőtt, Dodié viszont nem lett kisebb, így időnként csatatérré változik a ház, az udvar vagy bármelyik hely, ahol éppen vagyunk. Most már Ádó is ragaszkodik az elképzeléseihez, és két elképzelés nem fér el egy csárdában, főleg, ha azok az elképzelések kioltják egymást vagy ellentmondanak egymásnak. Ha az egyikük felvesz egy játékot, nagy a valószínűsége annak, hogy előbb-utóbb a másiknak is pont arra lesz szüksége, ha valaki belefog valamibe, valószínűleg előbb-utóbb a másiknak is arra támad gusztusa. Ebből pedig azután kiabálás, csapkodás, dulakodás, harapás lesz, hogy a végén mindkét részről sírással fejeződjön be. Folyik a harc, és szülőként időnként nem is tudjuk, mit csináljunk, még akkor sem, ha tudjuk, hogy éppen akkor ki kezdte a konfliktust, ha tudjuk, hogy ki volt a támadó, ki volt az akaratosabb, ki volt az, aki előbb visszaütött.
Ennek ellenére időnként valódi harmónia alakul ki a családban. Reggel anyukával kávézunk, a két gyerek körülöttünk könyvet lapoz vagy játszik valamivel, és vannak olyan pillanatok, amikor semmi mást nem csinálunk, csak elégedetten nézzük őket, és büszkén pillantgatunk rájuk is, egymásra is. A nyugodt pillanatokat persze hangos percek, sőt órák követik, de így teljes az életünk, és a nagykönyvben is ez szerepel, elég ha csak megnézzük a szülőséggel foglalkozó közösségi oldalak posztjait, az erről szóló mémeket.
Dodi, aki már egy évet lehúzott az óvodában, most nyári szünidejét tölti, így az óvó nénik és a csoporttársak társasága hiányában nekünk kell szórakoztatnunk, programokat találnunk neki, magyarán kifárasztanunk. Ezt persze elsősorban az anyjuk végzi, többnyire sikeresen, viszont az óvodában megszokott nappali alvás hiánya érződik a hangulatán, és minél fáradtabb, annál hangosabb és annál ellenségesebb, nemcsak a testvérével, de mindenkivel, legyen az felnőtt vagy gyerek, ismerős vagy ismeretlen. A nyaraláson is ezzel küzdöttünk, persze ott voltak programok, tuti, hogy nem unatkozott, és ki is fáradt, de nem sokszor tudtuk rábírni az alvásra, azután meg a játszótereken folyamatosan őt kellett békítgetnünk, visszafognunk. Amikor viszont jó kedve volt, akkor minden hibátlanul működött, és néha még arra is sikerült rábírnunk, hogy lefényképezkedjünk.
Ádó másfél éves, már fut, és amikor felpörög, megdöbbentően gyorsan és határozottan halad, jelenleg a beszédfejlődésének ugrásai okozzák a legnagyobb élményt. Próbálkozik a szavak kimondásával, mi pedig próbálkozunk a kimondott szavak megfejtésével. Ha mondunk neki valamit, igyekszik a maga módján utánunk mondani, az eredménynek meg azután mindannyian közösen örülünk. A járművek szerelmese, és örül mindenféle kamionnal, munkagéppel, traktorral való találkozásnak, a repülőket is mindig érdeklődve nézi, sőt, hogy közelebbről vehesse őket szemügyre, amint az égen szállnak, odafut hozzám, és kéri, vegyem fel. Az anyát és egy csomó szót kimondott már, a KAMBI gyűjtőnév alatt egy csomó gép szerepel, a kutyaugatást is utánozza már, és nem olyan régen arra is rájöttünk, hogy az apa is megvan már, és inkább PA-nak hangzik, a szó eleji A nélkül, de legalább már nem kell azon szégyenkeznünk, hogy a kutyánk nevét kimondta, de az apa szót nem (márpedig egy ideig így volt).
A címben szereplő hablefiú szó eredetileg Ádót takarta. Egy reggel úgy ébredt, hogy a takaró körbetekeredett a lábán, mire megjegyeztük, hogy olyan, mint egy sellő, és mivel a legismertebb sellő a kis hableány, Dodi el is kezdte ismételgetni, hogy Ádó egy sellő, egy hableány, amiből azután rövid idő alatt hablefiú lett, mert ugyebár mégsem lehet lánynak nevezni, bármennyire is sellőnek tűnt.
Visszatérve a nyaraláshoz… Nem vagyok az a típus, aki mindig azt mondja, hogy régen minden jobb volt. Tisztában vagyok vele, hogy a korábbi évtizedeknek is megvoltak a maguk szépségei és hátrányai, mint napjainknak is, abban viszont, hogy a populáris zenében rossz irányba haladnak a dolgok, biztos vagyok, és ezt a gyerekeken is látjuk. Egy olyan családdal nyaraltunk, akiknél szintén két kisgyerek van, és a két nagyobb fiú előszeretettel ült be az autóba, kapcsolta be a rádiót, és bulizott. Egy idő után rájöttek, hogy a számukra legérdekesebb számok a Retró rádión vannak, és azokra a slágerekre tudtak a legjobbat bulizni, amiknek egy részét nemhogy mi, de a szüleink is ismerhették, vagyis azok tudták őket igazán megszólítani. Azután egy alkalommal, amikor autóval mentünk valahova, Dodi szólt is, hogy a Metró rádiót kapcsoljam be. El is kezdtem keresni a szóban forgó adót, de sehogy sem találtam, mire az anyja felhívta a figyelmemet, hogy ne a Metrót keressem, hanem a Retrót, mert a gyerek arra gondolt.
