Détári Donáta és Csíkos Alekszandár a nagybecskereki Josif Marinković Zeneiskola növendéke volt. Alekszandár az alapfokú zeneiskolát hegedű és trombita szakon fejezte be, a középiskolát trombita szakon folytatta, majd az Újvidéki Művészeti Akadémián végezte el tanulmányait. Most Belgrádban dolgozik a Vatroslav Lisinski és a Dr. Vojislav Vučković Zeneiskolában. A nagykikindai Donáta az alapfokú képzés és a középfokú zeneiskola után két évig tanult az Újvidéki Zeneakadémia hegedű szakán, viszont a nyelvek iránti szeretete az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara felé terelte, amelyen az Angol Nyelv és Irodalom Kapcsolata Más Idegen Nyelvvel Tanszékét választotta, ezen belül is az orosz nyelvet. Jelenleg másodéves. Az éneklés – saját bevallása szerint – kicsi gyermekkora óta szerves része az életének, de a szöveg- és a versírásban is otthonosan mozog. Ezek a bevezető gondolatok hangoztak el márciusban a Tordai Művelődési Napok keretében megtartott Magyar Szó-élőújságon, amikor is Donátát és Alekszandárt felkonferálták. A fiatal kettős először a február 1-jei hangversenyen mutatkozott be együtt a tordai zenekedvelő közönség előtt.
Hogyan lépett be a zene az életetekbe?
Csíkos Alekszandár: – Már gyermekként is zenész szerettem volna lenni. Az első hangszer, amelyen megtanultam játszani, a harmonika volt. Az alapokat a tordai kántortól sajátítottam el. Az általános iskolában Haupt Klára dolgozott zenetanárként, ő ajánlotta a szüleimnek, hogy írassanak be a zeneiskolába. Ott azt mondták – mivel akkor már az ötödik osztályba indultam –, késő van erre a hangszerre, és csak a fúvós hangszerek közül választhatok. Mivel a trombitát ismertem, azt választottam. Nagyapám azt szerette volna, ha megtanulok hegedülni, így az lett a másik hangszerem, ám azt csak távoktatásban valósítottam meg, mert már erre is késő volt. Két év alatt fejeztem be négy osztályt, és amikor hetedikes vagy nyolcadikos lettem, akkor iratkoztam be rendes osztályba a hegedű szakon. Versenyekre is jártam, főleg a trombitával. Többször is első helyezést értem el, emiatt úgy döntöttem, a trombita szakot folytatom. Egyébként a muzslyai Boldizsár Károlynál tanultam, aki a nagybecskereki fúvószenekart is vezette.
Détári Donáta: – Már kislányként énekeltem édesanyám egyházi kórusában. Ott hallották, és a családom is úgy érezte, van tehetségem az énekléshez. Tizenhárom éves voltam, amikor eldöntöttem, ezzel szeretnék foglalkozni. Rengeteg amerikai zenét, gospelt, R’n’B-t hallgattam és hallgatok ma is. A legnagyobb példaképem Beyoncé. Mindez egy megálmodott álom, amelyhez hosszú és rögös út vezet. Még nem tudom, eljutok-e a célomig, de nagyon szeretem azt, amit most csinálok. Jelenleg az a legfontosabb, hogy az énekléssel örömet szerezzek másoknak. Ez motivál és inspirál a további munkára.
Ha az ember meghallja a zeneakadémia szót, önkéntelenül is eszébe jut a komolyzene. Alekszandár, hozzád melyik vonal áll közelebb? A komoly- vagy a világi zene? Téged már többször is láthattak a tordaiak színpadon, és nyilvánvaló, hogy mindkét területen otthonosan mozogsz, akár trombitán, akár zongorán játszol.
– A zeneakadémián kezdtem el zongorázni, a trombita mellett ez lett a másik hangszerem. Akkoriban kezdtem el jobban latin dzsesszt, gipsy world zenét hallgatni, majd játszani is ezeket a vendéglátóhelyeken, később pedig trombita szakos tanárként helyezkedtem el. Nagyon szeretem a klasszikus zenét is, néha úgy alszom el éjszaka, hogy az szól, és napközben is szívesen hallgatom. Valójában nagyon széles körű a zenei ízlésem, nemcsak egyféle stílust játszom és hallgatok, hanem azt, ami éppen megtetszik.
Donáta, te verseket is írsz. Mikor született meg az első költeményed?
– Az első zsengéimet már akkor megírtam, amikor megtanultam írni, az első komolyabb költeményeim pedig 17 éves koromban születtek meg. Ekkor ért az első nagyobb szerelmi csalódás, azóta folyamatosan írok, és egyre jobban belemélyedek. Legtöbbször a szerelemről írok, az is inspirál, illetve azt vettem észre, hogy sokkal jobban sikerülnek az alkotások, ha egy-egy szomorú pillanatomban ragadok ceruzát.
Hogyan kezdődött a közös munka?
Donáta: – Arra vágytam, hogy a verseim megzenésítsék, de ezt egyedül nem valósíthattam meg. Volt zenei tudásom, de hiányzott hozzá a zenei inspiráció. A nővérem esküvőjére írtam egy szöveget, amelyet az ő kapcsolata ihletett, de nem volt semmi ötletem ahhoz, hogy kit kérjek fel a megzenésítésére. Közben megismerkedtünk Alekszandárral, és lassan megszületett a dallam is a szöveghez. Az első közös fellépésünk a nővéremék esküvőjén volt. Időközben jobban megismertük, megkedveltük egymást, és szerelem bontakozott ki közöttünk.
Alekszandár: – Azóta készült még néhány közös zene és dal, amelyeket jó lenne felvenni.
Hogyan képzelitek el a jövőtöket? Itthon vagy külföldön szeretnétek érvényesülni?
Alekszandár: – Vannak terveim a tanári szakmán kívül is. Szeretném kipróbálni magam szólistaként, saját zeneszámokkal. Nem szeretnék innen elmenni, mert itt érzem magam a legjobban. Hogy éppen Tordán, Nagykikindán vagy Nagybecskereken, az nem fontos, de itt, a közelben, ebben a térségben legyek.
Donáta: – Nehéz kérdés, mert nekem is nagy álmaim vannak, szeretnék itthon és Magyarországon is érvényesülni, de innen se tudnék úgy elszakadni, hogy soha többé ne jöjjek vissza, mert szeretem a hazámat. Én még csak most kezdtem el bontogatni a szárnyaimat. Amióta Alekszandárt megismertem, azóta kezdek én is magamra találni. Eddig volt egy csomó tervem és álmom, most viszont elkezdtek helyükre kerülni a kirakós darabjai.
Nyitókép: Gergely Árpád felvétele
