Sokan érzik úgy, hogy személyes szabadságuk záloga, ha a nyakukba veszik az országutat, és rövidebb-hosszabb távra elutaznak. Hogy kikapcsolódjanak a hétköznapok mókuskerekéből, színes kultúrákkal, idegen tájakkal találkozva magukba szívják azok pozitív energiáit. Mégis, legtöbbjüknek csak az ábrándok maradnak, mert nagyon kevesen határozzák el magukat az indulásra, nem hajlandóak időt, erőt és energiát fektetni a céljuk eléréséhez. Természetesen vannak olyanok is, akiket a lehetőségeik gátolnak. Hiszen sok mindent megtehetünk az életünkben, de azért mindent nem. Suhajda Annamária, azaz SuhAnna azon kevés kivételek közé tartozik, akinek „hétköznapi emberként” sikerült több kontinens néhány országát bejárni, és személyesen is elmerülni a forgatagukban.
Annamária, SuhAnna, már gyermekként is határozott egyéniség volt, kalandosan és szabad lélekként élte a hétköznapjait. Középiskolásként Szabadkán folytatta tanulmányait, majd aggódó, mégis büszke szülei támogatásával Szegedre költözött egyetemi tanulmányainak folytatására. Ezután Budapesten vállalt munkát. És egyre inkább vágyott utazni, bebarangolni a tengeren túli vidékeket, megélni az ismeretlen országok nyüzsgését. Nem blokkolta magát azzal, hogy úgy sem tudná kivitelezni az elképzelését, hanem elkezdett gondolkodni és tervezni, a lehetőségeit számba venni. Majd repülőre ült, és szárnyalt a célja felé idegen országokba. Sokunk örömére az élményeit a SuhAnna a Föld körül néven indított blogjában tette közzé, és a Tarka Világ oldalain is jelentek meg írásai.
– Egy embernek szerencsés esetben vannak tervei, amelyekért küzd, amelyek felé tereli az életét. Persze vannak olyan célok, amiket nem kontrollálhatunk, és bármennyire is vágyunk rá, nem tudjuk megvalósítani. Nekem a bakancslistám volt a kalandozásaim kiindulópontja, hogy a 30. szülinapom előtt elhagyjam Európát. Először csak Thaiföldre akartam menni, de az önkéntesség lehetősége miatt végül négy, azelőtt elérhetetlennek tűnő országban heteket töltöttem – szinte helyiként. Mindeddig eljutni esetemben kellett egy mágikus pillanat, amikor rájöttem, az álmom kivitelezhető, csakhogy tennem is kell érte. Azaz a hozzáállásomon múlik, hogy mi lesz belőle. Úgyhogy megléptem, amit kellett, az utazás megszervezésének előkészületeit, és hagytam, hogy életre keljen, és kimozdítson a komfortzónámból – kezdte a beszélgetést határozott és összeszedett hangon SuhAnna, akire természetesen nagy hatással volt az elmúlt 8 év. Sokat alakította, formálta, erősítette. Egy valami már az egyetemista éveit is áthatotta, és vitte magával a világban is teljes mellszélességgel, hogy ő vajdasági származású. Ez az érzés döntő tényező volt akkor is, amikor néhány hónapja Pacsérra, szülőfalujába tért haza Új-Zélandon töltött évei után. Feldolgozni a világ impulzusait, világpolgárként gyökeret engedni. És ekkor döbbent rá, hogy az évtizedek alatt mennyi minden változott, de egyszerre konzerválódott is az, ami a régmúltra emlékeztet. Az iránt is érdeklődtünk, hogy ezt hogyan éli meg hazatérőként, de mindenekelőtt arra voltunk kíváncsiak, hogy útja miért vezette őt haza.
– Üzleti angol szakon végeztem, fordítói és tolmács végzettségem van, de Budapesten több mint egy évtizeddel ezelőtt asszisztensként vállaltam munkát. A fizetésem olyan alacsony volt, hogy az ennivalót anyutól hoztam, és a szennyest is vittem haza mosni nagy hátizsákban. Később több éven át egy cégnél voltam a „főnökök” jobb keze, majd továbbmentem a multi világában, és sok munkával és tanulással végül csapatvezető lettem. Egy hosszabb utazáshoz, nem titok, pénzre van szükség, nem kevésre. Én elkezdtem gyűjteni a rávalót, de hát azért a „hétköznapi” ember fizetése sok minden másra is kell. Az interneten is olvasható tapasztalatoknak köszönhetően rájöttem, hogy a kis költségvetéses utazáshoz vannak „kiskapuk”. Az egyik lehetőség, hogyha önkéntes munkát vállal az ember. Habár először társsal terveztem az utazást, a végén úgy alakult, hogy egyedül indultam 2016-ban. Ez először nagyon megrémített, de a kezdeti elkeseredésemet egy transzcendentális élmény követte, és oszlatta el. Egy hang sugallta, vagy emlékeztetett rá: én mindig is tudtam, egyedül kelek útra – mesélte most már nevetve SuhAnna, aki ekkor jött rá, hogy valójában neki valahol „odafenn” jelölték ki az útját, azaz világot kell látnia, hogy válaszokra találjon. Leginkább önmagával kapcsolatban. Ezekkel a gondolatokkal felfegyverkezve eredetileg egy hónapos kalandot tervezett Thaiföldre önkéntesként. Idővel egyre világosabbá vált számára, hogy fél éves fizetetlen szabadságot kér a munkahelyén, és kicsit kalandozni indul Szingapúrba, hogy kiderítse, vajon tényleg jár-e pénzbírság a metrón való vízivásért. Megsúgjuk a kedves olvasónak, hogy igen, és nem is csekély! Na, és rágózni sem szabad. Majd következett Malajzia és Thaiföld. Ez utóbbi helyszínen kiderítette önmagáról, hogy neki sem lehetetlen kivitelezni a 10 napos csendes elvonulást. Később Japán napfelkeltéjét is megtekintette néhányszor, és Kanada, Alaszka, Ausztrália, Új-Zéland több vidékén is önkénteskedett.
– Nekem sikerült jó időben, jókor a nyakamba venni a világot, még elkaptam az utolsó emberséges éveket. De hogy a világ milyen hatalmasat változott az elmúlt nyolc évben azóta, amióta én először belekóstoltam az önkéntes munkába, és ennek köszönhetően bejártam a világot, az több ponton is érzékelhető. Ezért és a negatív tapasztalataim miatt is nem igazán szívesen népszerűsítem senkinek sem. De mindenki döntse el, hogy mit mer és szeretne bevállalni, mert az igazsághoz tartozik, hogy ilyen módon kivitelezhető egy világ körüli út. Annyit azért elárulok, hogy az önkéntes munkáért nem jár pénz, mert az már egy teljesen más eljárás alá tartozna, és vízumhoz kötik az országok. Ez valójában arról szól, hogy valakit „meghívsz” magadhoz, hogy heti 4-5 napon át 4 órában dolgozzon neked, segítsen be a gazdaságodba, a vállalkozásodnál. Vannak nagyon szívet melengető tapasztalataim is, amelyek alkalmával a munka és a szállás mellett ételt is kaptam, és szerettem a munkát, de kevésbé szerencsés feladataim is voltak. Például vigyáztam macskákra Bangkokban, mostam tojásokat Japánban, kígyók és pókok között „kaparásztam” kertet Ausztráliában, Kanadában egy hosztelben voltam mindenes – mondta nevetve beszélgetőtársam, és azt is hozzátette, hogy habár eredetileg az önkéntes munka az emberek egymás kölcsönös megbecsüléséből, méltóságának tiszteletben tartásából gyökerezik, mára sajnos számos esetben egyet jelent a kizsákmányolással, mert sokan kihasználják a harmadik világból érkező emberek kiszolgáltatottságát.
– Nagyon sokan hajlamosak azt hinni, hogy más országokban, a világ másik felében mennyivel jobb és szebb az élet, hogy jó értelemben mennyire mások, nemesebb lelkűek az emberek. Pedig nagyon egyformák vagyunk mindenütt. Kulturális különbségek természetesen vannak, de elmondhatjuk, valahogy mindig a „sajátunkkal” szeretünk együtt lenni a legjobban. Egy idegen országban gyökeret ereszteni keserves tapasztalat lehet. Ehhez a „bölcsességhez” természetesen nem kell egy „világutazónak” lenni, a sok-sok külföldre vándorolt vendégmunkásunk mesélhetne arról, milyen is egy új országban, környezetben megvetni a lábát. Vannak bőven, akik folyamatosan olyan képeket töltenek fel a közösségi médiában, mintha az életük örökös kirándulás és boldogsághullám lenne, de ezt kár lenne elhinnünk. Az élet mindig hoz jót és rosszat is. Habár anyagilag sokszor jobban kifizetődő külföldön dolgozni, viszont az ember számtalan olyan értéket veszít el menet közben, ami később már pótolhatatlan. Erről azonban már senki nem posztolja az igazságot – jegyezte meg SuhAnna, majd az iránt érdeklődtünk, hogy legutóbbi életszakasza milyen tapasztalatokat hozott számára.
– Kétéves új-zélandi kalandozásaim alkalmával nagyon tetszett, azaz tetszik ma is, hogy mindenki, még az idegenek is rámosolyognak a másikra. Nagyon jót tesz a közhangulatnak, még ha néha felszínes is. És az ott élők segítőkészebbek, mint például Európában, de távolságtartóbbak. Mint ahogy minden országban a vendégmunkás – nagyon sokáig ott is – idegennek, „migránsnak” számít, és a helyiek úgy is kezelik. Ezt Új-Zélandon az is nehezítette, hogy én nem tartoztam egyik népesebb bevándorlócsoporthoz sem. Mert hogy él OTT egy jelentős indiai és kínai bevándorlóközösség, és akkor ott vannak az ország korábbi lakosai, a kivik is. Magyarországról vagy Szerbiából útra kelve nem is tudják a generációk óta ott élők, vagy a bennszülöttek, hogy ki-mi vagy Európán belül? Mi fán teremsz, hogyan gondolkodsz, milyen értékrendet képviselsz? Ezért a szigetországban nemzetiségtől függetlenül a Kelet-Európából származók keresik az egymás társaságát – hallhattuk.
SuhAnna hozzátette, hogy a világot a nyakába venni óriási önismereti ajándék volt. Neki a sok élmény, megerősítés mellett az utazásai rámutattak arra, hogy még mindig van mit tanulnia magáról, a világban betöltött helyéről, szerepéről az életben.
– Aztán ismét útra kelsz. Közben lebontod a komfortzónádat, ismét tanulsz sok mindent magadról. Nyilván ennek ára is van. Nekem az egyik, hogy távol kerültem Vajdaságtól, Magyarországtól. Amikor a gyökereid szerteágazóak, akkor nagyon nehéz rátalálni az egyensúlyi pontodra. Esetemben is a terveknek, az elképzeléseknek nincs határa, csak sajnos az időnk véges. Imádok utazni, a világ sok országában csodásan érzem magam, Magyarország a szívem, Vajdaság pedig a szívem csücske. Mégis valahogy értelmét veszti minden, ha nem érzek szilárd talajt a lábam alatt. Kell egy szívmelengető virágoskert, egy szerető édesanyaként átölelő takaros kis házikó, amelynek az ajtaját magamra tudom zárni, ha megelégelem az országút porát, és nyugtató, gyógyító magányra vágyom – vallotta be SuhAnna.
– És mit gondolok azokról, akik sohasem utaztak? Akik fiatalon családot alapítottak, és az elvárások szerint élik az életüket, ahol megszülettek? Nekik ezt kellett tenniük, mert ez volt az útjuk. Mert az élet nem más, mint egy kalandos utazás – zárta a beszélgetést Suhajda Annamária.
Nyitókép: Suhajda Annamária
