2024. június 17., hétfő
ANYASAROK

Menedékházak és kollektív társadalmi felelősségvállalás

Avagy, így vigyázza a jövő nemzedékét Japán

Minden szülő szeretné biztonságban tudni a gyermekét, legfőképpen akkor, mikor nem lehet mellette. Gyermekeink önállósodása elengedhetetlen része fejlődésüknek. Sok esetben ez a lépés az aggódó szülő számára lényegesen nagyobb kihívás, mint a világot nyitottsággal és kíváncsisággal megismerni vágyó poronty számára. Mi lenne, ha azt mondanám, van a világon olyan hely, ahol a gyermek biztonsága nem pusztán individuális felelősség, hanem társadalmilag szabályozott közös felelősségvállalás? Hallottam már, hogy Japán biztonságos ország, de mikor arról olvastam, hogy általános iskolás korú gyerekek egyedül közlekednek nemhogy a városokban, de akár városok között ingázó vonatokon is, kételkedve ráncoltam a homlokom. Bár iskolába én is egyedül jártam, szülőként, úgy, hogy tisztában vagyok az összes lehetséges veszéllyel, ami a gyermekemet útközben érheti, valahogy nem tudnám nyugodt szívvel útjára engedni, pláne nem egy nagy városban, s főleg nem városok között közlekedő vonatokon. Egy rövid beszélgetés után azonban megtudtam, Japánban tényleg ez a valóság, mi több, ez a normális.

„Japán nagyon biztonságos” – meséli Asumi, egy japán nemzetiségű anya, akivel Brüsszelben ismerkedtem meg. „Amint elérik a gyerekek az általános iskolás kort (ami Japánban hat év, a szerző megj.), egyedül mehetnek iskolába és önállóan közlekedhetnek vonattal is.” Japánban ugyanis a társadalom egyként felel a gyermekek jólétéért. A felnőtt társadalom együttesen felel a gyermekek épségéért. „A gyerekek biztonságát a felnőtt közösség együttműködése biztosítja. Amellett, hogy a gyerekek egyre több dolgot végeznek el önállóan, az iskolákban megtanulják a közlekedési szabályokat, továbbá azt is, hogyan védjék meg magukat bizonyos helyzetekben, honnan és hogyan kérjenek segítséget, ha szükséges.” Asumit hallgatva, be kell vallanom, őszintén meglepett, hogy a világnak valamelyik szegletében teljesen hétköznapi dolog a gyermekeket arról oktatni, hogyan boldoguljanak a világban, s biztonságuk megőrzését nem hárítani teljes egészében a szülőkre, ami lássuk be, nem kis teher a dolgozó anyák és apák vállán. De mégis hogyan csinálják, hogyan működhet egy ilyen bonyolult dolog, ennyire olajozottan?

Asumi elmeséli, hogy alapvető és egyszerű szabályok működtetik a rendszert, melyek útmutatóként szolgálnak a gyerekek, de legfőképpen a felnőttek számára, így téve egyértelművé, hogyan is szavatolhatják a társadalom legsebezhetőbb rétege számára a biztonságot. „Az iskolás gyerekek mind iskolai egyenruhát hordanak, így könnyű beazonosítani, melyik oktatási intézményhez tartoznak. Ez azt jelenti, ha egy kisiskolás másik körzetbe keveredik, vagy egyszerűen csak valami gyanús körülötte, az őt körülvevő felnőttek be tudnak avatkozni, hogy segítsenek.” A gyerekek emellett egészen kicsi koruktól azt tanulják, hogy ne álljanak szóba idegenekkel. Ha egy gyanús ismeretlen megszólítja őket, inkább álljanak tovább, ha pedig erre nincs mód, emeljék fel a hangjukat és mihamarabb kérjenek segítséget. Külön erre a célra szolgál a „Kodomo 110” elnevezésű társadalmi összefogás is. ’Kodomo’ japánul gyermeket jelent, míg a 110 a rendőrség hívószáma. „A program célja együttesen megvédeni a közösség gyermekeit attól, hogy bűncselekmény áldozatává váljanak” – magyarázza Asumi. A kezdeményezésben kisgyermekes családok, helyi lakosok és vállalkozók vesznek részt. A biztonságot nyújtó otthonok és boltok falaira egy színes figurákkal és a „kodomo 110” felirattal ellátott táblát helyeznek, így egyértelművé téve a gyerekek számára, ott kérhetnek és kapnak is segítséget, ha bajba kerülnek. „Ezek a menedékházak mindenütt megtalálhatóak Japánban függetlenül attól, hogy nagyvárosról vagy egy vidéki kis faluról beszélünk” – teszi hozzá Asumi.

Bár nem teljesen meglepő a kisgyermekeket korán önállóságra buzdítani, a nagyvárosi életet folytató családok talán értik, miért hihetetlen és fantasztikus ez a japán függetlenségre és magabiztosságra nevelő rendszer. Persze ez is csak akkor működik, ha a társadalom túlnyomó többsége támogató és együttműködő. A felnőttek felelőssége a gyermekeket a szabályokról oktatni, valamint ügyelni arra, hogy a szabályok ismeretében a gyerekek be is tartsák azokat. Következetesség és figyelem szükségeltetik úgy a gyerekek, mint a felnőttek részéről. Önbizalmat és talpraesettséget nem lehet becsomagolva gyerekeink markába nyomni – tanítani kell. S amennyire nekünk, szülőknek érdekünkben áll, hogy szépen lassan elindítsuk őket az önállósodás útján, nekik is fontos, hogy ne a félelmet lássák a szemünkben, mikor elengedjük a kezüket, hanem bátorítást és bizalmat. Mert először csak a boltig, az iskoláig engedjük egyedül, de hamar eljön az idő, mikor a méterek kilométerekké, a percek órákká, napokká, hetekké duzzadnak. S hiába ijesztő a gondolat, milyen hamar nőnek fel, gyakorolni kell az elengedést, hiszen igazán csak rajtunk túl kezdődik majd az életük. Fantasztikus lehet úgy indítani őket függetlenségük felé, hogy tudjuk, egy egész közösség dolgozik azon, hogy gyermekünk a lehető legnagyobb biztonságban ismerhesse meg a világot.

(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)