A temerini Óvári Dániel csaknem két évtizede aktív a zenei világban. Több száz fellépést tud maga mögött, emellett számos díjat is bezsebelt különböző zenei versenyeken. Elsősorban énekléssel foglalkozik, de rengeteg hangszeren is játszik. Mindezt autodidakta módon sajátította el. A zenei műfajokat illetően szintén széles a palettája, magyar, szerb és angol dalokat is eljátszik. Dániellel temerini stúdiójában beszélgettünk, ahol nemcsak különböző zenei átdolgozások, hanem saját dalok is születnek.
Hogyan és honnan indult a zenei pályafutásod?
– Tizenegy-tizenkét éves voltam, amikor az általános iskolai zeneórákon elkezdtem érdeklődni az éneklés és a hangszerek iránt. Kórusra is jártam, de az nem állt annyira közel a szívemhez. Ennek ellenére örülök, hogy ezt is kipróbálhattam. Emlékszem, hogy milyen sokáig könyörögtem a szüleimnek egy akusztikus gitárért. Apukám akkor kölcsönkért egy klasszikus gitárt az egyik ismerősétől. A nyaka kicsit meg volt görbülve, emiatt nehéz volt lefogni rajta a hangokat, nagyon megszenvedtem vele. A gyerekek esetében sokszor lepkeéletű egy-egy hobbi, de amikor a szüleim látták, hogy engem ez valóban érdekel, és szeretem csinálni, akkor megkaptam a saját hangszeremet. A legelső nyilvános fellépésem 2005-ben egy kisebb énekversenyen volt. Ezután több hasonló megmérettetésen is részt vettem, például az újvidéki Csengőszón, a tiszakálmánfalvi Sulisztáron, a temerini Tinifesztiválon, sőt 2014-ben a magyarországi X-Faktorba is elmentem.
Mikor kezdtél el saját dalokat írni? Melyik volt az első?
– Miután megtanultam lejátszani néhány akkordot a gitáromon, elkezdtem komponálgatni is. Az első saját dalomnak a Hiányzol címet adtam. Egy tinédzserszerelem kapcsán született, hetedikes vagy nyolcadikos lehettem. Ebben az időszakban több mint húsz dalt írtam, többnyire szerelem vagy szerelmi csalódás témában. A kamasz énemet akkor ez foglalkoztatta leginkább. Ezután volt egy hosszú, évekig tartó kihagyás a dalszerzés szempontjából, alig írtam valamit. Nem volt motivációm és ihletem sem. Néhány évvel ezelőtt viszont ismét megtaláltam a hangomat, és újrakezdtem a dalszerzést. Ezekben a szerelem mellett már más mélyebb érzelmekről, elvontabb fogalmakról, különböző lelkiállapotokról is szó van. Jelenleg 25–30 saját dalom van.
Timi & Dani Acoustic duo a Magyar Szó ünnepségén (Albert Éva felvétele)
Egyedül írod a szöveget és komponálod hozzá a zenét is?
– Igen, autodidakta módon tanultam meg gitározni és zongorázni. Emellett mandolinozom, basszusgitáron is játszom, dobolok és ukulelén is játszom. Mindezt persze nem virtuóz módon, csak annyira, hogy le tudom kísérni magamat. Van hová fejlődnöm, mert sajnos nem tanultam meg kottát olvasni, erre viszont valóban nagy szükségem lenne, hosszú évek óta halogatom a tanulást.
Mi a szándékod a saját dalaiddal?
– Nagyon sok olyan dalom van, amikkel nagyjából elégedett vagyok zeneileg, de a szövegen csiszolni kell. Vannak viszont olyanok is, amikben utólag rengeteg hibát látok zeneileg és szövegileg is. Ezeket szeretném kijavítani, jobban kidolgozni és újrahangszerelni. Említettem, hogy nem tudok kottát olvasni, pedig az egyik álmom, hogy egy zenekarral együtt tudjam előadni a saját szerzeményeimet. Ehhez pedig szükség lenne arra, hogy lekottázottak legyenek a dalok. A 2024-es terveim között az is szerepel, hogy munkáimat beküldjem különböző pályázatokra.
Hol szoktál fellépni?
– Az évek során nagyon sok formációval voltam jelen a zenei világban. Most az adai Baraparty zenekarral dolgozom együtt, körülbelül két éve. Itt énekelek és zongorázom. Ez egy 28 éve fennálló zenekar, nagyszerű zenészekkel, szeretek velük együttműködni. A nyári hónapokban, májustól szeptemberig szokott lenni a legtöbb fellépésünk, fesztiválokon, bálokon, privát ünnepségeken. Emellett egy kedves ismerősömmel, Botka Tímeával van egy akusztikus duóformációnk. Vele dzsessz, pop, blues stílusú dalokat játszunk. Egyedül is vállalok fellépéseket, privát rendezvényeken, valamint kávézókban és szórakozóhelyeken. Ilyenkor a gitáromat, esetleg a hordozható zongorámat viszem magammal. Azt tapasztalom, hogy a Vajdaságban élő magyar zenészeknek alkalmazkodniuk kell a közönség igényeihez, és nem feltétlenül foglalkoznak azzal a stílussal, amit szeretnek. Emiatt én is próbálok megfelelni úgy a szerb, mint a magyar közönségnek, és ez alapján alakítani a repertoáromat. Egyébként édesanyám a kezdetektől fogva feljegyzi az összes fellépésemet egy füzetbe. Amikor utoljára néztük, körülbelül 550-nél tartottam. Itt persze meg kell említeni azt is, hogy volt néhány év kihagyás a koronavírus-járvány alatt. Anélkül valószínűleg még nagyobb lenne ez a szám.
Mi a legnehezebb számodra a zenei hivatásban?
– A legélvezetesebb, de legnehezebb dolog szerintem a zenekarozás. A tizenöt-tizenhat évnyi tapasztalatom alapján a legnehezebb dolog, elsősorban megfelelő motivációt találni hozzá. Emellett pedig olyan zenészeket magam mellé gyűjteni, akikkel hosszú távon is együtt tudok működni. Ha ez a kettő megvan, és sikerül kialakítani egy jó csapatot, akkor össze kell rakni egy olyan repertoárt, amire felfigyelnek az emberek. A cél igazából az, hogy egy-egy helyre ne csak egyszer menjünk el, hanem később visszahívjanak bennünket. Sokszor megtörtént például az, hogy betanultunk 40–50 dalt, aztán a fellépésen olyan zeneszámokat kértek tőlünk, amiket nem tudtunk eljátszani. Ez mondjuk szólóban működik, mert ha nem is ismerem túl jól az adott zenét, a telefonomon gyorsan rá tudok keresni a szövegre és az akkordokra, és le tudom magamat kísérni. A zenekarnál viszont minden dalt be kell gyakorolni közösön a fellépés előtt. A laikusok el sem tudják képzelni, hogy ez mennyi munkával jár, és hogy igazából milyen nagy és sokszínű egy jó partizenekarnak a repertoárja.
A szóló zenélésben milyen kihívások vannak?
– A legnagyobb problémám, hogy túlságosan érzékeny vagyok mindennemű, a zenémre vonatkozó negativitásra és kritikára. Például, ha valami nem működik elsőre, vagy még rosszabb, másodszorra sem, akkor hajlamos vagyok akár több évre is félretenni a dolgot. Dolgozom azon, hogy megtanuljam elfogadni a kudarcokat is, és ha kell, tizedjére vagy ezredjére is újrakezdeni azt, ami nem megy azonnal.
Mit szeretsz leginkább a zenélésben?
– Ha az imént említett nehézségek, szenvedés és csalódás után összejön valami. Ez hatalmas lendületet tud adni. Az utóbbi időben nagy kihívást jelentett például az, hogy a Barapartyban az éneklés mellett elkezdtem zongorázni is. Először „csak próbáljuk meg” ötletnek indult, de aztán kitűztem magam elé azt a célt, hogy formáljuk át a repertoárt, és alakítsuk úgy a dalokat, hogy jól tudjon szólni a zongorával, és ezzel is színesíteni tudtuk a hangzást. Tényleg nem vagyok zongoravirtuóz, de büszke vagyok arra, hogy egy kicsit hozzátettem a zenekarhoz. Annak is nagyon örülök, hogy az utóbbi időben, a zenei karrieremben először, a vajdasági média is elkezdett érdeklődni a saját dalaim iránt.
Melyek a legszebb emlékeid a zenei karrieredből, és mire vagy a legbüszkébb?
– Szerencsére rengeteg van, de csak néhányat említek. Az egyik például az, amikor megnyertem a temerini Tinifesztivált tini kategóriában, illetve a közönségdíjat is én kaptam. Ide később zsűriként tértem vissza. Szerettem nagyon azt az időszakot, amikor együtt zenéltünk az egyik barátommal, és elhívtak bennünket néhány napra zenélni Jahorinára, a síközpont egyik kávézójába. Az is nagyon szép élmény volt, amikor az első zenekarommal, a Cameleonnal meghívtak bennünket egy kisebb magyarországi, a Velencei-tó melletti Agárd településen megtartott fesztiválra, és következő évben is visszahívtak. Szintén szívesen gondolok arra, hogy nagyon sokáig nem tudtam megengedni magamnak azt, hogy saját hangszereim legyenek. Mint már említettem, az első gitárom is egy görbe nyakú kölcsönhangszer volt. Mára viszont sikerült kialakítanom egy saját kis stúdiót, hangszerekkel együtt, ahol kedvemre gyakorolhatok, kreatívkodhatom, és minőségi felvételeket is tudok készíteni. Tehát valóban voltak nehéz időszakok, de jó érzés körbenézni, és látni mindazt, amit elértem.
