2024. február 28., szerda
ANYASAROK

Posztpartum napló 3.

Két gyerekkel végeláthatatlan memóriajáték az élet

A szülés utáni első három hónap elteltével, néha azt sem tudom, hol áll a fejem. Tulajdonképpen egyáltalán nem érzem magam készen arra, hogy bármilyen pelenkacsere-szoptatás-altatás rutinnál összetettebb gondolkodási funkciókat igénylő feladattal foglalkozzam. Pedig annyi mindent kellene csinálni. Annyi mindent szeretnék csinálni. Szeretnék... ha az életem nem pusztán a mások testi és lelki szükségletei által keretbe szabott szűk térben mozogna. A kezem a nap minden egyes percében tele van, sokszor szó szerint, az agyam meg üresben kattog a csecsemős rutin végtelen egyszerűségében – rengeteg időm van gondolkodni, agyalni, csak időm nincs a gondolataimmal érdemben foglalkozni. Az első hat hét után még azt hittem, igazából időm is lenne, ha jobban be tudnám osztani. Majd kialakul ez, gondoltam. Aztán hamar rájöttem, hogy valójában kicsit becsapom magam, mert az, hogy a mentális tárhelyeimmel szabadon gazdálkodhatok éppen annyira igaz, mint hogy sok szabadidőm van. Semennyire.

Mire sikerült egy többé-kevésbé kiszámítható rendszerbe táblázni családunk legfrissebb tagjának az életét, majd azt a saját, nyomokban még káoszt tartalmazó életvitelünkbe ültetni, minden egyes nappal több és több lett a feladat, nagyobb és nagyobb az elvárás. Minden egyes nappal terebélyesebbé vált az agyam azon része, ahol azt jegyzem, mit kell csinálni, elintézni, kimosni, megmosni, megfőzni, kidobni, kitakarítani, elpakolni, bepakolni, és a többi és a többi és a többi. A tennivalók listája, ami eddig napi szinten teljesíthető kis alföldi dombocska volt, mostanra egy meghódíthatatlan hegycsúccsá nőtte ki magát. S bármennyire is töröm magam, sosem érek a végére. Ha ábrázolnom kellene az agyam, úgy nézne ki, mint egy nagy fehér tábla, ami roskadozik a post-it jegyzetek súlya alatt. És nincs olyan, hogy fogyatkoznak a feladatok. Ha egyet leszakítok, legalább két új költözik a helyére. Olybá tűnik a tennivalók soha nem fogynak, ellenben a lendület, az idő, a türelem gyakran csak takaréklángon ég.

Vannak napok, sőt tovább megyek, vannak olyan napszakok, mikor minden elúszni látszik, mikor semmi sem megy. Kifut a tészta, felborul a vizespohár, kiömlik a tej, túlcsordul a szennyeskosár. Ilyenkor megkapaszkodom a pillanatban. Mély levegőt veszek, körülnézek és próbálok egy jó dolgot találni. A kisfiam. Itt a kisfiam – rám mosolyog, mikor összeakad a tekintetünk. A kislányom. A lányom, aki bár mostanában többet hadakozik velem, mint nem, néha mégis az ölembe kucorodik. Van fedél a fejünk felett. Étel az asztalon. Időm a gyerekeimre. Feladatom van, tengernyi, de azt is megengedhetem magamnak, hogy félreteszem azokat a feladatokat, fogom a két gyereket és elmegyünk a parkba, az erdőbe, a játszótérre, mert miért ne? Mi más dolgom van? Mi az, ami fontosabb? Aztán persze, mikor indulás előtt a kisebbet öltöztetem már másodszorra – mert természetesen akkor lesz tele a pelus, amikor indulnánk –, mikor a nagy megunva a várakozást, levetkőzik, és más elfoglaltságot talál magának, így elölről kezdődik a könyörgéssel és vesztegetéssel tarkított cipőhúzás és elindulás, vagy mikor a lift ajtajából lépek vissza másodszorra is, mert valamit már megint elfelejtettem, mikor a kisebb végigordítja az utat a játszótérig, mert nem szeret babakocsiban aludni, mikor a nagyobb nyafogni kezd, hogy éhes, vagy fáradt, vagy pisilnie kell, vagy ez mind egyszerre, s ez oknál fogva lecövekel az első padnál, hogy egy lépést se tovább – szóval mikor mindenkinek egyszerre van minden baja, akkor elgondolkodom, lehet jobb lett volna mégis a post-it jegyzeteknél maradni. Lehet jobb lett volna mégis az otthoni monotonitás, ami bár unalmas, sőt néha már bosszantó, de legalább unalmasan és bosszantóan kiszámítható.

Szóval a posztpartum másodszorra a tényleg más. Mert másodszorra már ez sem rólunk, anyákról szól. Nincs pihenés, nincs megállás, és nincs olyan, hogy ne kellene valamit már megint megjegyezni. Ezúttal nemcsak egy csecsemőről és magunkról kell gondoskodni, hanem a nagyobbacska gyermekről is, akinek az élete ugyanúgy megy tovább. Legalábbis ez lenne az elképzelés – az övé is, a miénk is. Aztán persze semmi sem megy pont úgy tovább, mint annak előtte. Semmi sem sikerül elsőre, mert kicsit mindent újra kell tanulni. Például, hogy érdemes váltás ruhát pakolni egy pár hetes kisbabának, bárhová is megyünk, mert előfordulhat, hogy jól lepisil bennünket is, meg saját magát is miközben tisztába tesszük. Semmi sem olyan, mint korábban, de valahogy mégis minden sokkal jobb. Mert hát két gyerekkel az élet éppen csak annyival bonyolultabb, mint amennyivel gyönyörűbb. Mert a két gyerek, kétszer annyi feladatot, de kétszer annyi örömöt is jelent. Hullámvasút. Egyszer fenn, egyszer lenn. Nem túlozok, mikor azt állítottam, az anyaság az ellentmondások és a végletek mezeje. De nem adnám semmiért. Bár néha azt se tudom, hol a fejem, mégis ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem.

(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)