2024. október 4., péntek
FORMULA–1

Az utolsó független csapatfőnök

Amióta a családja egy héttel ezelőtt bejelentette Frank Williams halálát, a Formula–1-ben minden a sport egyik legismertebb, legendás karakteréről szól: özönlenek a megemlékezések a csapatalapítóról, akit noha egy baleset 35 évvel ezelőtt tolószékbe kényszerített, ám ez semmit sem változtatott az autóversenyzés iránti szenvedélyén. Az F1 egyik úttörőjének élete tele volt megpróbáltatásokkal, miközben mindvégig azért küzdött, hogy hosszú időn át a csúcson lévő istállója, a Williams ne adja fel függetlenségét, még a XXI. században sem, amikor a nagy autógyárak érkezésével a költségek az egekbe szöktek.

Mára már a múlt homályába vész, hogy Frank Williamsnek valójában kétszer kellett a nulláról felépítenie a csapatát. 1942-ben született Angliában, az autóversenyzés őshazájában, ahol már fiatalon elvarázsolta őt ez a különös világ. Eleinte ő maga is próbálkozott versenyzéssel, de hamar belátta, hogy a sport üzleti oldalán, a pénz felhajtásában, egy csapat megszervezésében jobban megállja a helyét, így fokozatosan átterelődött erre a fókusza. Első versenyzője Piers Courage volt, akivel szoros barátságot is ápolt, s az F3-ban és az F2-ben eltöltött pár év után 1969-ben már az F1-ben is megjelentek. A csapat Frank Williams Racing Cars néven futott, s bár saját autó építésére ekkor még nem volt meg a szakmai és anyagi háttere, a szabályok akkor még lehetővé tették, hogy Williams másoktól vásárolt autókkal nevezzen. Az alapító mindenét a csapatának és a működéshez szükséges pénz előteremtésének áldozta.

Az a fajta talpraesett ember volt, aki minden nehéz helyzetből megtalálta a kiutat: bárhol meg tudta magát húzni egy éjszakára, amikor pedig a kifizetetlen számlák miatt kikapcsolták otthoni telefonját, egy ideig egy utcai telefonfülkéből igazgatta a csapat életét. Nem volt rest kölcsönkérni sem kollégáitól, például az akkor már menedzserként és a Brabham tulajdonosaként szintén az F1-ben ténykedő Bernie Ecclestone-tól. „Mindig megígérte, hogy tíz nap múlva megadja a pénzt, és mindig be is tartotta. De amikor hozta, máris azt kérdezte, hogy kölcsönkérhetne-e ismét pár ezrest” – emlékezett vissza az F1 korábbi első embere azokra az időkre, amikor még a mainál nagyságrendekkel kisebb pénzekből is túl lehetett élni a sportban.

1970-ben a zandvoorti versenyen Courage egy balesetben életét vesztette, Williams azonban barátjának halála ellenére is folytatta, bár az eredmények a következő években elmaradtak, a csapat adósságai pedig egyre nőttek. 1975-ben az alapító beadta a derekát, és bevette vállalkozásába Walter Wolfot, egy kanadai olajmágnást, aki állta a költségeket, és új szakembergárdát toborzott. A helyzet azonban nem várt irányt vett, hiszen miután új csapatmenedzser is érkezett, Williams hamarosan a partvonalra tolva találta magát, a pénz felhajtásán túl már nem is volt beleszólása istállójának irányításába. A csapat az 1977-es szezonban már Walter Wolf Racingként nevezett, s bár váratlanul megnyerte az első versenyt az új identitás alatt, a kitúrt Williams ezt már nem érezhette magáénak. Nem is akarta, hiszen már elhatározta, hogy újra megpróbálja felépíteni saját csapatát. Didcotban, egy korábbi szőnyeggyár épületében alakította ki főhadiszállását, a Wolftól pedig magával vitte a fiatal tervezőt, Patrick Headet, akivel aztán évtizedeken át együtt partnerek maradtak az istálló élén, valamint gépészként nála kapott először F1-es munkát a fiatal Ross Brawn is, az új alakulatot pedig Williams Grand Prix Engineering néven jegyezték be. Ez lett a ma is ismert Williams, amely már 1977-ben visszatért a rajtrácsra, a következő évben pedig a Head által tervezett, Cosworth motoros FW06-os modellt már az ausztrál Alan Jones vezette. Az új istálló két év alatt felért az élmezőnybe, a Williams első győzelmét az 1979-es Brit Nagydíjon Clay Regazzoni szerezte, Jones pedig a következő évben már a világbajnoki címig menetelt. 1982-ben Keke Rosberg egyetlen futamgyőzelemmel is behúzta az újabb egyéni titulust az istállónak, majd a Honda turbómotorjára váltva, Nigel Mansell-lel és Nelson Piquet-vel igazi szupercsapat állt össze 1986-ra. Az év márciusában azonban örökre megváltozott Frank Williams élete, amikor a dél-franciaországi Paul Ricard-on rendezett tesztről a reptérre hajtva egy autóbalesetben nyaktörést szenvedett. Miközben a kórházban feküdt, és az orvosok sem tartották valószínűnek, hogy életben marad, emlékezetes pillanatot hozott a Brit Nagydíj, amelyen a Williams kettős győzelme után a csapatalapító felesége és örökös lelki támasza, Virginia emelte magasba a konstruktőri serleget az ünneplő hazai közönség előtt.

Hosszú rehabilitáció után Williams tetraplégiával tért vissza a paddockba, de a megszokott szenvedéllyel és a teljes függetlenséghez való ragaszkodással vezette tovább csapatát. Szakított a Hondával, miután a japánok beleszólást szerettek volna a versenyzőválasztásba, ám rátalált a Renault-ra, akikkel megalapozták a csapat legnagyobb sikerkorszakát a turbómotorok száműzése után. 1992 és ’97 között négy egyéni és öt csapatcímet nyertek, mindenki a kék-fehér autókkal akart versenyezni, Williams pedig hajthatatlan volt a szerződéstárgyalásokkor: Mansell és Damon Hill is a vb-cím behúzása után távozott tőlük, a főnök ugyanis senkihez nem kötődött, amikor úgy tűnt, bárki képes lehet nyerni az autóival. Talán egyedül Ayrton Senna volt az, akit mindenképp meg akart szerezni, de csak annál fájdalmasabb volt, hogy a brazil 1994-ben, a harmadik együtt töltött futamukon egy Williams volánja mögött lelte halálát.

Senki sem gondolta a ’97-es bajnoki címnél, hogy évtizedekre az marad az utolsó. Bár a BMW-vel való partnerség jól működött az ezredfordulón, ám a Ferrari-uralom alatt nem termelt újabb vb-sikert, hat év után pedig szakítással végződött, mert a bajorok részesedést szerettek volna vásárolni a csapatban. Ezt követően került igazán lejtmenetbe a Williams, leszámítva néhány fellángolást, mint a máig utolsó győzelmet 2012-ben Barcelonában Pastor Maldonadóval. Ezt egy nagy törés követte: pár hónap leforgása alatt a felesége meghalt, Head visszavonult, Williams pedig átadta a csapatvezetői feladatokat lányának, Claire-nek. Végül az egyre mélyülő pénzügyi nehézségek hatására 2020-ban döntött úgy a Williams család, hogy annak fennmaradása érdekében elérkezett az idő a csapat eladására, a Dorilton Capital befektetéseinek hála pedig a nevet tovább őrző istálló máris újra a fejlődés útjára léphetett.
Bruce McLaren 1970-ben egy versenyautóban, a Lotus-alapító Colin Chapman 1982-ben, Enzo Ferrari 1988-ban hunyt el, hosszú ideje Frank Williams volt az F1 utolsó régi vágású csapatalapítója, aki ráadásul meg tudott maradni függetlenként a világ legdrágább sportágában. Hatását Ecclestone búcsúüzenete foglalja össze a legjobban: „Kétlem, hogy ha az F1 korai időszakában nem lettek volna olyan emberek, mint Frank, még ma is működne a sport. Ő az egyike azoknak, akik felépítették az F1-et. Ezzel egy korszak véget ért.”