Sóasszony
Terék Annának
És kinyitja a szemét a sóbálvánnyá vált asszony,
megmozdulnak a testén a túlhordott hegyek,
kiárad a tenger, amit a kötényében dajkált,
fogai mögül a mélybe vetik magukat a szavak,
messzire nyúl, és mint valami vergődő kígyót,
mellére húzza az apadó folyót,
megrángatja a terméketlen fa törzsét
és érett gyümölcsökként
a lába elé hullnak a bolygók.
Elmondja, nem fog többé sóbálvánnyá válni
attól, hogy a tiltás ellenére visszanéz,
és látja lángokban állni a múltját,
amíg te itt gyászolsz,
más égitesteken már folytatódik a teremtés.
Felállsz,
együtt másszátok meg a törmelékekből épült hegyet,
visszanéztek, látod, hogy ég a hálószobád,
az egész régi életed –
és ott állnak a tűz mellett mindazok,
akiket valaha ismertél,
turkálnak a hamuban,
hátha találnak valamit,
ami még hasznukra lehet.
Nézed őket,
és nem akarod többé mindennél jobban,
hogy szeressenek.
A tehetetlenség törvénye
Mirandának hívták.
A valódi neve egyszerű volt,
mint a ruha, amit hétköznap viselt.
Egy ízléstelen kékre festett szobában kezdett el dolgozni,
és megpróbált nem gondolni a tengerre,
de nem tudta nem észrevenni,
hogy az ágy mellé dobált használt óvszerek
partra vetett medúzatetemek.
Hazafelé menet inkább gyalogolt.
Utálta a tömött buszokat.
Csak akkor érezte tisztának magát,
ha volt körülötte annyi hely,
mintha egy zuhanyfülkében állna.
Mindig azt mondta,
csak addig csinálja,
amíg összegyűlik egy lakásra,
kocsira,
a húga tanulmányaira.
Tengeri útra is gondolt,
de azt sosem mondta ki hangosan.
Úgy forgatta a szájában a szavakat,
mint a leheletfrissítő kapszulát,
és közben kicsit tartott attól,
amit még az anyja mondott neki:
hogy a hazugság feketére színezi a nyelvet,
mint a medvecukor.
Mert persze tudta, hogy ahogy telnek az évek,
úgysem változik majd semmi.
Mint egy üres sörösüvegbe repült bogár,
a szűkülő szájú időből sosem tud kitalálni.
Átváltozás
Aznap szokatlanul gyorsan sötétedett,
mintha valaki egyetlen lehelettel fújta volna el a napot.
Most minden faágon nő egy világító égitest,
a kicsinyhitűek papírlampionjai.
Olyan sötét van,
hogy az égen felvillanó testekről
nem lehet tudni, repülők,
vagy mélytengeri élőlények világító testrészei.
A tévét rég kikapcsoltuk.
A gyerekek a matracba süppedve
alszanak egymás mellett,
gyümölcshúsban a magok.
Minden csendes.
Csak az egymás fejéhez vágott sértéseink
zümmögnek még körülöttünk egy darabig,
a vérünkből táplálkozó rovarok.
Hirtelen felkeltett minket,
és bocsánatot kért mindenért,
de nem értettük,
hiszen semmi sem utalt arra, ami következni fog.
Aztán visszahúzódott, mint a tenger,
szavai értelme kicsapódott a tárgyakon,
kiszáradt sziklákon a só.
És most látjuk, hogy felszállnak a madarak,
csőreikből földjeinkre hullnak
a tiltott gyümölcs magvai.
És mindenki azt hiszi, még mindig álmodik.
Felettünk állnak,
és mintha fel akarnának támasztani
keltegetnek minket rég elfelejtett halottaink.
