Sosem felejtem el 2001 újévét. Bátyámtól ajándékba megkaptam Balašević Devedesete c. korongját, amelynek anyagát Szlovéniában vette fel. Ezen a szabadkai Bunford Gábor (igen, a jazzfesztivál atyja), azaz Buga bebizonyította, hogy a Kárpát-medence legjobb szaxofonosainak egyike.
Balašević – akinek a szabadság fontosabb volt, mint a napi falat kenyér, aki számára a szabadság eszméje felért a levegő értékével az emberi szervezet számára… – nem sokkal az október 5-ei események után, 2001 újévén győzedelmes koncertet adott Újvidék főterén, ahol és ahova kora fiatalságom óta jártam, és az egész tér közönsége örömmámorban énekelte vele: „Živeti slobodno!!!” – azaz: Szabadon élni!!!
És remélni. Örökké hinni, hogy a „narodnjakok” uralma egy szép napon csak a múlt egyik riasztó kísértetévé válik, és szertefoszlik, mint egy kénsavas, nyomasztó rémálom.
Athénecske utcáit róttam még 1991-ben is, s egy csillogó-villogó boltocskára lettem figyelmes az egyetemre indulásom előtti időszakban, amely Párizs legszebb kirakatainak varázsát idézte, s rögtön meg is kérdeztem a mellettem koslató haveromtól, ez meg mi? – Ez Đole feleségének a cipőboltja! – hangzott a válasz.
Úgy tűnik, nem túl válogatós ez a SARS-Covid… Ha képes egy balaševići kaliberű embert elvinni, vigyáznunk kell nagyon magunkra. Igaz, 2019-ben volt szívrohama, de mégis… ki hitte volna, hogy Đole is halandó...
Melyik koncertre indultál, Gyorgye? – hangzott a kérdés a magyar határon 1999 környékén. – Hát a sajátomra! – volt a válasza, amely történetet aztán szívesen mesélt koncertjeinek egy-egy intermezzójában. Nagy bohóc volt, imádta megnevettetni a közönségét. Mint ahogyan sportembernek is jó volt, egyes, nemrég szabadult, „a fasizmus szerepe az államban”-témával doktoráló vajdácskáknak is jócskán adott verbális pofonokat.
De nem (csak) erről akartam szólni, és nem akarom legendává avatni, fölösleges, ő már életében legendává vált.
Újvidékinek lenni egykor elsősorban annyit jelentett: 1.) Tudni, hogy Athénecske polgára vagy, és ezt sosem fogod feladni, mert tudod, hol van a Matica srpska, amely számára Szarvas Gábor is dolgozott, tudod, hol van a Magyar Szó szerkesztősége, hol a Ruske Slovoé, valamint a Dnevniké 2.) szeretni Balaševićet, 3.) ugyanúgy szeretni a burekot joghurttal, mint anélkül, és csakúgy szeretni a tulumbát, mint a diós bejglit, és 4.) teljes lényeddel megélni, hogy a szellemi szabadságod, amelyet a Vízöntő jegyű város gyerekkorodban beléd nevelt, soha, semmilyen körülmények között nem fogod feladni.
Egykor.
Az utcája az újvidéki Klisa városrészen volt, nagy családi háza a sarkon feküdt. „Prodaću onu našu kućerdu na lakat, nek je stoput dedina,/ ...jer tebe volem, ti si mi ljubav jedina...” – énekelte a Namćor c. számában, amelyben szépen rendbe szedte, mi az, amit nem szeret, s voltak köztük ilyenek is, hogy: „Sedmu ličku/, Opa-cupa, preko Okučana…”, valamint: „nađubrene trotoare”, „kavurmu, ulične pišače… mislim da kavurmu, isto, lično, mislim da nevolem”.
Ismételten felhívom a figyelmet arra, hogy az urbánus olvasztótégely fogalma alatt legelőszöris a Mária Terézia által létrehozott vajdasági, nem a New York-i olvasztótégelyt illik érteni. Akinek van egy icipici-vajmi fogalma is erről, az tudja, hogy pontosan így van, ahogy mondom. Igen, itt kezdődött minden, és a világfaluval ér véget.
Ha nem esik rímfaragói köpenyén az a – sajnos – kimoshatatlan szennyeződés, ami egyébként egy elsöprő erejű ballada, a Ne lomite mi bagrenje az uszítás formáját öltötte magára, életműve szinte teljesen vegytisztán ragyogónak és kompaktnak látszana. Mint a jó mondat, mint az eskü: örök és megfellebezhetetlen.
Gyémánt. Úgy, ahogyan a tényleges kozmopolitizmus legékesebb vívmánya, az emberi szív tisztasága és sérthetetlensége azt megkívánta valaha, amikor is – aki újvidéki, tudja, hogy a Blok a Kvart mellett van, tehát – „a heréskerti Blok” még hősöket nevelt. Ahogyan az Aranykorra való, örök emlékezetként bennünk élő, továbbdobogó Jézus-szív szikrája lánggá terebélyesedik egyes emberek lelkében, ahogyan az újszülöttek sírnak, annak az őserejével... a halotti pompa már az ember kreálmánya.
– Balaši? Ne, nisu naši!!! – viccelődött az intermezzókban az élő fellépések alkalmával, a milosevicsi rezsim számlájára és a saját szakállára.
Gyorsan tudatára ébredt, persze a költőóriás, annak, mit is művelt, és sebtén megírta a Samo da rata ne budet. Kórusban énekeltük vele ezt is, előtérben a gyermekkórussal.
De a háború vészesen kopogtatott, és belénk is tapodott, koszos, hernyótalpas, büdös csizmájával széttiport nem egy életet, nem egy ifjúságot, nem egy sajátnak érzett életfelfogást, nem egyetlen gigászi lelket, nem egyetlen jövőt, nem egyetlen családot. A gépezet, élén az aljas gédzsóval, milliószámra szakította szét a családokat, az álmokat, a fiatalságokat, és az ízléstelen, olcsó, felfuvalkodott „narodnjakok” eluralkodtak.
Egyelőre úgy tűnik, nagyon sokak lelkében, mindörökre.
De, ha újvidéki vagy, úgy, mint Balašević, tudod, hogy végképp úgysem nyerhetnek. Legalábbis nem végérvényesen.
Jó szelet a másvilágon, pannon tengerészkapitány!
Még összefutunk!
